November 17-én, és az azt megelőző napokban belilulunk.

Sok történet és érzés betűt ölt ilyenkor – olvasás közben hallod a csipogó-bongó hangokat, érzed a tömény fertőtlenítő szagot, és bevillannak apró emlékképek. Sajnálom, hogy nem jutott eszembe nyolc éve naplót írni, vagy csak pár mondatot, érzést lejegyezni. Mert volt itt hullámvölgy és hullámhegy, voltak mérföldkövek és „PIC-es kifejezések”, amelyeket csak egy másik koranyuka ért igazán.

 

Most neked mesélek. Neked, aki még bent „teljes ködben” bolyongsz. Vagy neked, aki épp most kerültél be, és valaki azt magyarázza, mit jelent az a szó, hogy PIC, és közli veled, hogy innen jobb esetben pár hét múlva „szabadulsz” a babáddal – rosszabb esetben ez hónapokat is jelenthet. Mindig volt egy „vagy”. Egy idegen valóság.

 

Amíg én voltam az „ügyeletes anyuka”, babával a hasamban és szivárgó magzatvízzel, az volt a feladatom, hogy bírjam. Kaptam tüdőérlelőt – először egyet, aztán kettőt –, és eltelt 48 óra. Elkezdtem valami furcsa, testemen kívüli állapotba kerülni, de még bírtam. Jött a következő nap, aztán még egy, és még egy. Ezalatt a bázisom a vajúdó volt, a beszélgetőtársaim pedig a PIC-es dokik. Volt szó donortejről, kenguruzásról, gépekről, aláírandó papírokról… (és azt mondták, szerencsés vagyok).

 

Aztán egy este, kilenckor, „új anyuka” lettem – aki másnap reggel fél nyolckor belépett egy nagy, narancssárga ajtón, és megállt egy irdatlan hosszú folyosó végén. A másik végén az intenzív osztály, a sok kis inkubátorral. Számunkra ez volt a bölcsőde.

Második nap már kenguruztunk. Figyeltem, tanultam, próbáltam mindennek eleget tenni: fejni, észnél maradni, de leginkább a gyermekemmel lenni. (És azt mondták, szerencsés vagyok.)

Harmadik nap már nem akartam a hálóinges „új anyuka” lenni. Láttam az otthonosan mozgó, rendes ruhába öltözött anyukákat – a szemükben szomorúság, de néha rád mosolyognak.

 

Azt hiszem, az ötödik vagy hatodik naptól lettem „az anyuka”, aki pontosan tudta a napirendjét. Inkubátorban pelenkázta a babáját, egyik apró talpról a másikra rakta a kis vérnyomásmérőt, kenguruzott, amikor csak lehetett, ott volt a viziteken. Néha a fáradtságtól úgy érezte, mintha kívülről szemlélné a történteket, de ott volt – éjjel-nappal.(És azt mondták, szerencsés vagyok.)

 

Aztán megtörtént az áttolás a kiságyban – mintha először babakocsiztunk volna. Egy másik terembe, az óvodába mentünk (két kiságy egy kórteremben). Ott először álltam egy nagy szekrény előtt, tele apró ruhákkal. Választhattam egyet, és felöltöztethettem a babámat. Itt tanult meg szopizni, itt volt az első fürdetés. Nem az inkubátor mellett ültem már, nem az üveg két oldala választott el az orvostól, hanem mintha egy sima, megszokott vizsgálaton lettünk volna. (És azt mondták, szerencsés vagyok.)

 

Egyre közelebb kerültünk a nagy narancssárga ajtóhoz, ami kifelé vezetett. A családi szobában nézegettem a babámat, és eltűnődtem. Tisztán emlékszem arra a pillanatra, amit annyira vártam – és mégis ezer kérdés kavargott a fejemben. Amikor bent vagy a kórházban, a külvilág megszűnik. Harmincnégy napig nem tudtam, mi történik „kint” – és nem is érdekelt. Kicsit úgy éreztem, a biztonságot hagyom ott a bizonytalanságért. Ott ráébredtem: a világon senki nem ismeri úgy a gyermekemet, mint én. Végig vele voltam.�Ismertem minden rezdülését, megtanultam mindent, amit egy kezdő anyuka megtanulhat – és elfogott a magabiztosság, a hála, és a tudat, hogy mennyire szerencsés vagyok.

A 2025.11.17. Koraszülöttek világnapja bejegyzés először PMOm-én jelent meg.

Az én olvasatomban egyfajta elköteleződés, „valahova tartozás”.

Szerintem, az életed során sok helyzetben és szituációban lehetsz önkéntes, pedig nem is gondolsz rá. Ilyen amikor a gyermeked óvodájában felajánlod a segítséged, vagy ha figyelmet fordítasz egy egyesületre, építesz egy közösséget, amit támogatsz. Az, hogy tudatosan is önkéntes legyél, kell valami belső késztetés, bizonyos „embertípus”, vagy érintettség, de akár fejlődni akarás.

Húszas éveim elején, már középkorú tanult hölgyek társaságában töltöttem az időmet heti egy alkalommal, akik a kisváros hátrányos helyzetű vagy fejlesztésre szoruló gyermekeit támogatták. Például, több mint 20 éve egy nagy csapat Down-szindrómával élő gyereksereget vittek színházba, ami addig senkinek eszébe sem jutott. Vagy a helyi kórház gyermekosztálya számára szerzetek be fontos műszereket. Tanultam tőlük, rengeteget tanultam! Nem csapódtam, nem „pártoltam máshova”, ott abban az időben, azon a helyen segítettem a munkájukat.

Tizenhárom éve felköltöztünk Pestre, és a sok tanulás után a munka fogaskerekében, még ismeretlenül a városban, arra gondoltam, hogy felkeresek egy árvaházat, egyeztetek az igazgatóval, megkérdezem milyen lehetőségek vannak támogatásra, segítségre. A naivitásomat hamar felváltotta a mély szomorúság, hogy mennyire zárt, elavult és koszos-büdös egy rendszer ez. Bevallom, itt tovább léptem, egyedül kevés voltam, egy óriási fa ajtóval szemben.

Az embertípus után pedig elérkeztem/elérkeztünk az érintettséghez – ez volt a váratlan koraszülés, ami végződhetett volna így, úgy aztán meg amúgy. Ezalatt a jó pár év alatt is több hasonló csoporttal találkoztam, a maga szintjén mindenki próbál segíteni, de a komplexitást sehol nem találtam kivéve egy egyesületnél, a Melletted a Helyem Egyesületnél. Itt volt jelen, hogy orvos és az érintett szülő, az ápolónő mind fejlődni szeretne és azt a tudást alkalmazni.

https://www.mellettedahelyem.hu

A több éve működő koraszülött egyesülethez a Melletted a Helyem Egyesülethez elköteleztem magam, talán első körben a „feldolgozás”, a „továbblépés” miatt volt fontos. Aztán jött a sok felfedezés, hogy miben voltam szerencsés, hogy kórház és kórház között óriási különbségek vannak, hogy az ellátás egy korababa számára a további életét mennyire meghatározza.

Jelenleg, az Önkéntes részt kicsit „átdolgoztuk” és újabb érintett szülők találtak meg minket, akik elfogadják az egyesület misszióját, ismerik az alapelveket. Online megbeszéléseket tartunk, tanulunk egymástól és megannyi feladat előtt állunk. 🙂

A #önkéntes bejegyzés először PMOm-én jelent meg.

Mint „volt koraszülött baba” anyukája, már 5. éve hívjuk fel a figyelmet a lila napra. Visszajárunk a kórházba ezen a napon jótékonysági sütivásárt csinálni, és támogatjuk a Melletted a Helyem Egyesületet munkájukban.

A Koraszülöttek világnapja november 17. bejegyzés először PMOm-én jelent meg.

Próbálok nagyon oda figyelni, hogy minden évben, még ha nincs panaszom, akkor is egyeztessek időpontot Doktorúrral és kérjem a vizsgálatot! Hidd el, én is hamar belefeldkezek a mindennapokba, de még év végig bele kell hogy férjen a magamra szánt idő!

 sajnos a családunkban is többszőr átéltük az árnyoldalát a betegségnek, épp ezért szeretnék egyben tisztelegni is előttük, a sok erő és kitartás miatt

A Pink október bejegyzés először PMOm-én jelent meg.

Mindenkinek van egy elképzelése, ha felnőtt lesz, tanul, dolgozik, férjhez megy aztán babázik. Egyszer csak pedig szembe csap a valóság, piszkosul és őszintén.

Minden évben elmentem rákszűrésre, mindig ugyanarra a magánrendelésre és ugyanahhoz a személyhez. Az esküvőnk utáni alkalommal jeleztem, hogy úgy döntöttünk bármikor jöhet a baba! Kértem, hogy nézzünk vérképet is, mert bevallom évek óta nem volt.  A TSH magasabb volt (amit már tudok, hogy bontva is kell nézni, T4 T3…), erre azt mondta az orvos, hogy nincs semmi gond, ad egy kis hormont. A „józan paraszti eszemmel” végig gondolva, mondtam h nem köszönöm, ebből nem kérek, főleg nem így, hogy szedem össze-vissza.  Ekkor már eltelt fél év, minden menzesznél lelkileg megsemmisülve, elkezdtem klinikákat, meddőségi centrumokat, kórházakat keresni a neten. Közben bárhova mentünk vendégségbe, szóba jött a baba téma, és kiderült, hogy mindenki ismerős körében van egy vagy két pár, aki lombikozott már. Mindig volt egy tökéletes tanács, mit hogyan és mikor csinálj. Nem titkoltam, és nem is szégyelltem kérdezni. Megjártam talpreflex kezelést, cseppeket, vitaminokat szedtem, és még mindig kutattam a megfelelő intézmény felé. Közben sokat beszélgettünk a férjemmel, de neki már azt a helyet szerettem volna megmutatni, amit jónak érzek. Ez így hülyén hangzik, de szerintem mindenkinek van valami, ami miatt megbízik egy orvosban, vagy szimpatikus a környezet kisugárzása. Most az egyszer mélyebbre néztem, olvasgattam véleményeket, hogy mi zajlik egy meddőségi klinikán. Magam számára leegyszerűsítve egy kicsit, az volt az benyomásom, hogy az IDŐPONTOK a pontos időpontok számítanak talán a legjobban, mivel ugye a nőknek a menstruáció és peteérése is adott. Így, nem szeretnék senkit megbántani, de legelőször is az állami intézményeket zártam ki…már amiatt is, hogy a beszélgetések során többen rossz élményeket meséltek, meg várólistákról, nem időben elvégzett vizsgálatokról hallottam.

Egy apró, de a legelső lakásunkban laktunk, így gyűjtögettünk egy nagyobb lakásra, ha megérkezik az új családtagunk csodás kis szobába várjuk

Szóval papírra vetettem a mit hogyan mennyiért, leszűkítettem két intézményre a sort, ahol minden vizsgálat a szülésig elérhető, és ezt szépen aprólékosan elmondtam a férjemnek. Azt is, hogy hova fogok időpontot kérni, és milyen összegek repkedhetnek, bár ugye még semmit nem tudtunk, hogy van-e bajunk, vagy nincs. Azt is tudatosítottam magunkban, hogy ha ezt elkezdjünk, nincs megállás!

Az időpontkérésnél a legelső szabad konzultációt kértem, nem konkrét orvost. A hölgy először valami 3-4 héttel későbbi dátumot mondott, de kérdeztem, hogy nincs valahol esetleg lemondás, valami korábbi? Volt. 😊

Sosem felejtem el az első találkozásunkat

Doktor Úr megkérdezte, hogy miért kerestük fel, van-e valami már tudott gond, és mi az elképzelésünk. Hát Én egyből rávágtam: „Doktor Úr mi lombikra jöttünk”. Elnevette magát. Amúgy utólag visszagondolva, vicces is lehetett a szitu. Férjem csendben, én meg mintha valami megrendelésért jöttem volna, berontottam a házba. Nagyon hosszú volt az első megbeszélés, végig vettük gyerekkorunktól napjainkig a betegségeket, papíron megnéztük, hogy mennyi vizsgálat kell első körben mindkettőnknél, hogy lássunk egy „kezdő összképet”.  Na itt még, minden voltam csak türelmes nem, várni utáltam a legjobban, bár mentségemre szóljon, ez rengeteget változott az évek során.

Hazaérve felcsaptam a naptárt, a klinika honlapját, és szépen mindenre időpontokat kértem. Vérvétel, petevezeték átfújás, peteérés figyelése UH-val, hormon vizsgálatok, és még sok-sok amire nem is emlékszem már. Ugyanúgy a férjemnek is, ami kellett végig zongoráztam. Igazából itt volt előszőr olyan érzésem, hogy baj van, de ha van is…azt gondoltam, hogy jobb ha nálam, majd Én megbirkózok vele.

Egy új fejezet kezdődött

Életemben nem beszélgettem annyi idegen emberrel, mint a vizsgálatok előtt, után vagy közben. Valahogy ott mindenki egyszer csak megnyílt, kinyílt… Sokszor ahogy körbe néztem, azt láttam hogy nagyon fiatalok vagyunk …és többszőr szembesültünk is olyan szomorú példákkal, hogy mi csak vártunk és vártunk és eltelt 10 év, és semmi. Aztán lettek már ismerős arcok, akikkel többszőr találkoztunk, itt már azt is megkérdeztük egymástól ki hol tart. Rossz vagyok nevekben, rettentő rossz…ezért nem tagadom, volt h elneveztem embereket. Emlékszem, volt egy nő, aki mindig egyedül volt amikor én láttam. Csak ő meg a laptopja. Ő volt a „magányos”. Sajnáltam, lehet nem kellett volna, mert nem volt miért, de az hogy velem ott volt mindig a másik felem, rengeteget számított. A „magányost” viszont itt láttam utoljára, abba hagyta a lombikozást, mesélték, hogy nem ment neki lelkileg, nem tudta szúrni magát. Én pedig már ott akartam tartani, hogy szúrjam magam és haladjunk!

Itt megint eltelt közben több mint félév. Talán karácsony előtt voltunk, és az összes eredménnyel újra összeültünk a doktorúrral. Nálam a hormonoknál volt eltérés, és ajánlott egy endokrinológust, aki a meddőség fele specializálódott. Ez a nőgyógyász nem írogatott csak úgy hormonokat, sőt azt mondta, hogy mindenkinek van egy területe, amiben jó, és amiben folyamatosan fejlődik, ő is végzett endokrinológus, de ő nem ezt a területét fejlesztette. Imádom! (mai napig 😊 mert még azóta is a doktorúrhoz járok) Annyira földön, közöttünk járónak éreztem, aki érti, hogy Én nem viccből vagyok itt, csinálom, hallgatok rá. Közben azért megnyugodtam, nem csonkítanak meg, úgy nézett ki hogy megoldhatatlan problémánk nincs. Talált polipot a méhemben, de január végén, azzal is megműtött és közben mentünk az első időpontra pajzsmirigyes doktorúrhoz. 

Na ez is egy olyan találkozás volt, amit sosem felejtek el. Bemutatkoztunk egymásnak, a férjemmel kezet fogott, és elkezdte mesélni, hogy bizony Ő azért specializálódott a meddő párok felé, mert amikor gyermeket szerettek volna nem jött össze és végigmentek, mindazon amin most például mi. Ez egy „AZTA érzés” volt mindkettőnknek, az orvos is ember! Ekkor pedig elkezdődött egy kő kemény életmódváltás, mert az éhgyomri cukrom nagyon magas volt. Mentünk dietetikushoz, hormon gyógyszer mennyiségét állítottunk be, így folyamatosan jártam vérvételre, és közben a cukor gyógyszert is szedtem. Elhagytuk a fehérlisztet, és a cukrot is a kis életünkből…mind ezt ketten, pedig elég lett volna csak nekem, de hát valljuk be ez így ment igazából.  😊

Végre ott tartottunk, hogy jöhetett az első beavatkozás

Na nem a lombik 😀 Gyerekek őrült szabályozások vannak vagy voltak (bevallom így 6 év után lehet ebben már van változás), mindig rengeteg papírozás volt, tanúkkal kellett aláíratni mindig mindent, és amúgy mi házasként még szerencsések voltunk, mert akik élettársak voltak, azoknak még közjegyzői nyilatkozat is kellett. Szóval ekkor még a 30as éveimet tapostam, így fiatalként és persze szerencsésként h szervi problémám nincs, az inszeminációval kellett kezdeni. Kezdődtek a hormon injekciók, a vérhígítók beadása…sosem számoltam hány volt…sok. Mindent magamnak adtam be, nem izgat a tű a vér látványa. Figyelni kellett a pontos időpontokra, volt amit percre pontosan kellett beadni. Nem vagyok a táskában neszesszer tartó típus, de bizony ekkor eljött ez is. Munkanapokon mindent össze kellett előre készítenem, és vonultam a wc-re a kis szütyővel.  Szóval az első inszem, meg sem maradt bennem, csináltam mint egy időzített gép, nem sikerült, haladtam tovább. Végén ellenőrzés, miért nem sikerült, elmászott a tsh, van valami megtapadási gond? DE Én már kérdeztem, hogy akkor mikor mit adjak be, mikor jöjjek vérvételre.

Itt már talán több mint 2 év telt el a kezdetektől. Érzed? Hogy telik az idő, pedig hajtottam magam rendesen.  Egy rémálmom volt, és rengeteget mondtam magamban vagy talán kértem a Jóistentől a tündérkeresztanyától, bárkitől, hogy ha sikerül a beavatkozás, ne haljon meg babám, ezt a fájdalmat nem éltem volna túl.

Közben megint láttunk párokat, akik abbahagyták az egész procedúrát, nem ment nekik, se lelkileg, sem a sok injekció beadás miatt, vagy esetleg anyagi problémák miatt. El is gondolkoztam, hogy hol vannak a siker történetek?! Hát nem itt, nem a meddőségin, mert ugye, akinek sikerült, az már átkerült terhesgondozásra, szóval bíztam benne, hogy azért a sok eltűnt arc már épp jövőt rendezi.

Második inszem, szintén nem sikerült

Itt már úgy nézett ki a hasam, mint akit agyonvertek, mert ha nem jól fogtam össze a bőrt, belilultam, sőt be is csomósodott. Itt volt előszőr, amikor éreztem, hogy fáradt vagyok. Nem, nem feladni készültem. Közben ugye dolgoztunk, születtek a babák a családban is. Engem ezek nem zavartak lelkileg, ugyanúgy mosolyogtam, vagy köszöntöttem egy kismamát mint régen. Viszont volt, hogy családban nem figyelt valaki, és megszólalt, hogy „nálatok mikor jön a baba, illetve „nem kéne ennyire az alakodra figyelni” beszólásoknál elsírtam magam, mert lehet h nem utáltam a világot, vagy nem panaszkodtam, de itt ezen a ponton két év után két inszem után fáradt voltam. A harmadik inszem időpontját kicsit távolabbra is tettük, egy kicsit kikapcsoltunk, buliztunk, pihentünk.

Ekkor már olyan volt az endokrinológussal illetve a meddőségi specialistával is a kapcsolatunk, mint egy jól összetartó szövetség. Ha megjött valami eredményem azonnal hívtam mindegyiket a mobilján, egyeztettünk gyors, hogy ezt vagy azt csináljam. Folyamatosan figyeltük a hormonokat. Még a harmadik inszem előtt is közvetlen mennem kellett a vérvételre, hívni a doktorurat az eredménnyel hogy menjen-e az inszem vagy fújjuk le inkább. Képzeld a beavatkozás után a vérvétel magasabb hcg szintet mutatott, amire folyamatosan vársz! De egy hét múlva újabb mérés volt és nem emelkedett tovább a hcg, szóval ez sem sikerült. Pedig kivettem egy hét szabit. Azt hiszem filmeztem, sétáltam, nem pörögtem, néha éreztem görcsöket, de úgy voltam vele, mintha valaki azt mondta volna hogy kismamaként érzett ilyent. A Doktorúrnak volt még az elején egy kérése, ne csináljak tesztet, egyszersem. Ezek lehetnek fals eredményűek. Mutathat pozitívat, de nem leszek terhes. Ismét végig vizsgáltak, mi lehetett a baj, értékek rendben voltak, eredetileg valami elkezdődött…

Itt volt az, hogy három inszem, millió injekció után, jobban bele kellett mélyedni a lelki résszel is

Még maga a Doktorúr is ezt tanácsolta. Sokat dolgoztunk, állandó utaztunk vidékre, hol nyugatra hol keletre a családhoz…állandó volt pörgés. De végül elmentem pszichológushoz, ugyanis a gépezet ott bent nem biztos, hogy jól működött. És igen, egy rejtett dolog volt bennem: ha nem dolgozok, nem fogok pénzt keresni, és hogyan tovább…a férjem végig mellettem volt, szóval itt is ezeket a „félelmeket” szépen neki is helyre kellett bennem tennie. Dolgoztam rajta! Talán nekem ez volt a legnehezebb, az agyamat átállítani, kiszállni a mókuskerékből. Persze, egyre több ismerős lett, aki beszélt a gondjaikról, hogy nem jön a baba, de szívesen beszéltem én is. Igazán jól esett néha kiadni magamból! Egyre többszőr meséltem arról is, hogy vannak félelmeim, amiket feltártunk.

Itt már a harmadik évet is átléptük a „babaprojektben”

Lehet úgy tűnik, hogy nem volt az eddigi idő hullámvasút, pedig nagyon az volt. Hidd el volt, olyan napom amikor csak egy kávé mellett ültem volna csendben, de volt olyan napom, hogy egyszer ennek is vége és bizony a legszebb kismama leszek, ha törik ha szakad, és abban a pillanatban még az előttem álló fát is a legszebbnek láttam. Próbáltam tudatosan figyelni, hogy ne a férjemet üldözzem ki a világból az érzelmi kitöréseimmel. Sokszor az sem segített, hogy az „emberi butaság” mérhetetlen. Mivel az évek alatt kaptam hideget meleget…a „hogy tudod ezt végig csinálni” és a „gyereked majd egy génmanipuláció lesz” kijelentésekkel. Őszintén? Ezek leperegtek rólam, nem érdekelt. Vagy mit tesz majd veled későbbiekben a sok hormon. Amikor épp mindent azért teszel, hogy babád legyen, nem a „majd”-al foglalkozol.

Belül már köszöntöttem a kisfiamat!

Egy 2-3 hónapos pihenés után, megbeszéltük, a kis „négyes szövetségünkkel” hogy belevágunk az első lombikba. Na ez már jóval komolyabb beavatkozás. Itt már stimulálás, szép egészséges petesejtek leszívása altatásban, aztán a mikrobiológus telefonhívására várás, és jó pár hét volt. De nem szaladok ennyire előre. Megbeszéltük a petesejt leszívás dátumát, és lejegyeztük hány órakor mit adok be hova. A kórház mellett volt a gyógyszertár, be is szaladtunk mindent kiváltani. Két kész töltött fecskendős injekciót kellett először is kiváltanunk. Emlékszem, rengetegen álltak a sorban, a patikus hölgy pedig kérdezte, hogy mivel fizetünk, mert ha kártyával akkor valószínű limitet kell állítani. Egymásra néztünk, de már sajnos az összegekre is immunisak lettünk. Viszont előszőr ott a tömegben, elpirosodtam. Nem tudom miért? Hogy lombikozunk, vagy hogy a két injekció ára, másnak lehet a havi fizetése.

Eljött a leszívás napja, ahol 6 petesejtet említettek, a mellettem fekvő hölgynél meg 20at. Atyaisten, elszomorodtam, hogy a 20hoz képest a 6 mennyire kevés. A mikrobiológus hölgy pedig rám mosolygott, hogy ne aggódjak! Délután, amikor jött, mondta boldogan, hogy mind a 6 petesejtnél elindult a megtermékenyítés. A másik hölgyhöz hajolt, és a 20 petesejtből egynél kezdődött talán valami. Megdöbbentem. De belül nagyon boldog voltam. Mondták, hogy úgy készüljek, hogy 3 nap múlva beültetés, de ha nem hívnak az még szuperebb, mert 5 nap múlva lesz az embrió beültetés.

Ötödik nap mentünk, szombat reggel. Előszőr a mikrobiológus hölgy mutogatta mikroszkóp alatt az embriókat, majd ultrahangon végig követtem és bíztam a megtapadásban. De belül már köszöntöttem a kisfiam! Éreztem, hogy mi ott, abban a pillanatban összekapcsolódtunk örökre!

Újrakezdeném-e? Vagy várnék?

A válaszom, mindent ugyanígy csinálnék. Illetve nem! Lehet pszichológust hamarabb felkeresném.

Annyira szerettem volna valami szép lelkesítő végszót, de tudom, hogy a világ nem egyszerű, és van, aki 10 lombik után sem tartja a babáját a kezében. Ezért nem általánosan mindenkinek szóló véget írok, hanem azt hiszem magamnak üzenek, mert volt idő hogy vigyáztam magamra. Most sok liszteset eszek, rengeteg kávét iszok, és mozogni sem mozgok, az ember kora pedig halad előre, szóval Orsi, becsüld ezt a testet, és lelket!

Szerettel Orsi

A Lombik különösebb testi gondok nélkül bejegyzés először PMOm-én jelent meg.

Még novemberben elmentünk egy iskolai nyílt délutánra, teljesen nyitott szívvel és pozitívan, amiből estére már majdnem, hogy pánikrohamba törtem ki. Kisfiam rettentő cuki volt, ment a kis csoportokkal, amikbe rakták őket. Körbejárták az iskolát, feladatokat csináltak, élvezte. Szülőket külön terembe terelték, akik a rövid tájékoztatás után kérdéseikkel bombázták a kiégett, karikás szemű, mélyen negatív pedagógust. Magamban végig mondtam, hogy megértem a hölgyet… az épület omladozik, nincs karbantartva, régi rossz székek, asztalok, érthetetlen szabályok tömkelege, és tanárok hiánya. Aztán ahogy telt az idő a kérdésekre adott válaszok is egyre bizonytalanabbak voltak, még nem tudják kik lesznek az osztályfőnökök, milyen osztályok indulnak…Mondtam a férjemnek, hogy kimegyek egy perce…de inkább szaladtam…kerestem a kisfiam, hogy „megkukkoljam”, biztonságban van-e?! Valahogy arcon csapott egy valóság. Csinálta hősiesen a feladatot. A csoportjában lévő kisgyerekek egy fejjel nagyobbak voltak, és látszott, hogy idősebbek is. Elkezdtem nagyon rosszul érezni magam belül, és rettentő kicsinek kezdtem látni a gyermekem. Ő még kisfiú. Van, hogy ha nem sikerül elsőre valami, sír. Ha konfliktusba kerül a társával, nem biztos, hogy megtudja oldani egyedül, kell a felnőtt segítség. Végig futott az agyamon egy percben a hallottak alapján, hogy úszás órára a Takarító néni kíséri őket a tanárhiány miatt…vajon lesz-e olyan okos a kisfiam, hogy figyel, magára vagy akár a társára is, és nem a Takarító néni személye ijeszt meg, bele van ő is kényszerítve ebbe a helyzetbe, csak nyilván ez nem az Ő feladata. Egyszerűen el is felejtettem ebben a pillanatban, hogy számokkal, betűkkel vagy versekkel, eredményekkel kell megküzdeni egy iskolát kezdett gyereknek. SOKKOT kaptam, és tudtam, hogy így már Én sem leszek erős támasz. Érnünk kell, szó szerint, mindegyikőnknek ehhez a világhoz! ☹ Igen, ez csak egy intézmény volt, amit láttunk, de szomorú.

Rengetegen kérelmezik az oviban maradást

Amit most már értek, és még bele sem mentünk, ha olyan gyermek kezdi esetleg az iskolát, akinek problémája van például a beilleszkedéssel, vagy tanulási nehézségei vannak. Az óvoda zárt, szerető rendszeréből óriási váltás az iskola. Így viszont az első osztályokban az átlagéletkor a 7 év. Szóval lehet átgondolnám a rendszert. Mennyire jó például, egy nulladikkal kezdeni…se nem ovi, se nem suli, de a szabályok, a 45 perces egyhelyben ülések megtanulására nagyon jó!

Visszatérve…mélyen érintett, és kezdtem mást látni. Vagy belelátni a mélybe? … még egy interaktív előadásra is elmentem, aminek a címe is az volt, hogy „érett-e a gyermekem az iskola kezdésre”. Itt láttam, megannyi szülőt pont ugyanilyen kérdésekkel küzdeni, mint Én.

Felkerestem több személyt, Anyát, Pedagógust, Konduktort és arra kértem őket válaszoljanak a kérdéseimre:

Judit, vállalkozó nő, és két gyermek anyukája:

Szerinted egy 6 éves érett az iskolára?

Szerintem ez gyerekenként változó. Kisfiamnál – aki most első osztályos, nagyon nehéz volt a döntés – bizonytalan volt a ceruzafogásban, beszédhibája volt és koncentrálni is nehezen tudott egy dologra sokáig, ráadásul még mi magunk se tudtuk, hogy mi vár rá az iskolában- mennyire fogják túlterhelni őket. A hugicánál pedig azt érzem, még csak novemberben lesz 6. – de ha azt mondják mehet suliba, biztos, hogy engedem. Verseket imádja, a ceruzával meg nagyon szépeket rajzol – érettebb korához képest is, vele kapcsolatban nem leszek bizonytalan a döntésben. Ha a fejlesztő pedagógus úgy ítéli mehet, én biztos engedem. Szerintem nem a kortól függ, hogy valaki érett-e az iskolára, hanem annyi minden más számít: fizikai érettség, térérzékelés, ceruzafogás, beszédkészség. Nem érdemes erőltetni a sulit, ha ezekben a gyermek még bizonytalan – nem lesz sikerélménye, az pedig nagyon fontos, mert ezen is múlik, hogy fogja-e szeretni a sulit vagy sem.

Hogy készülsz, készültél fejben, mint szülő az iskolai időszakra?

Én nagyon nem készültem erre – az utolsó nyári szünetet teljesen kiélveztük – semmilyen tanulással nem stresszeltem a gyereket.

Szabina, pedagógus és két kislány anyukája:

Szerinted egy 6 éves érett az iskolára?

Nem attól lesz a gyerek iskolaérett, hogy betölti a 6. életévét. Ez sok mindentől függ.

Hogy készülsz, mint szülő az iskolai időszakra?

Át kell az agyamat nekem is állítani arra, hogy most már nem csak játék és mese lesz minden hétköznapunk. Kell majd tanulni, dolgozatokra készülni…ez a szülőknek is meló, nem csak a gyereknek.

Most, mint pedagógust kérdezlek, hogy van valami módszer, amivel a szülő-gyermek zökkenőmentesen tudja venni az akadályokat, és boldogan kezdi az iskolát? Hogyan készítsem fel a gyermekem a kezdésre?

FONTOS hogy csak pozitívan beszéljünk gyerekeinknek az iskoláról ( még akkor is ha nekünk régről sok negatív élményünk van…… ne vegyük el a kedvét) meséljünk neki szép emlékezetes dolgokat a saját iskolai évünkről. Úgy segítsük gyerekeinket az első tanítási napokra, hogy ő ezt, egy csodának élje meg J neki, mint óvodásnak belépni az iskolába egy varázslat. Ne vegyük el tőle ezt az élményt.

NE hagyjuk az utolsó napokra az iskolai dolgok bevásárlását. Legyen ez egy közös program. Készítsük fel a gyerekszobát is „iskolás szobára” íróasztal stb…… NE kapkodva, ne mérgelődve …….

Nem tudok elmenni amellett a kérdés mellett, hogy mit érzel, mit látsz, milyen a pedagógus lét?

Mint 10 éve tanító ( mai oktatási rendszerbe már öregnek számítok….. 😀 )… Bentről az élmezőnyből látni ezt az egész pedagógus mizériát is rémisztő…. Hát még kívülről úgy, hogy szinte semmit nem tud az ember az egészről. A sztrájk ami ugye alapjog bármely munkahelyen, a Pedagógusokra hoztak egy külön törvényt. Sajnos testközelből élem, hallom, hogy kirúgnak embereket, azért mert sztrájkol…… Hallottunk olyanról pl vasutast akit azért küldtek el a munkahelyéről mert sztrájkolt?!…. És elhiszem h a mostani szülők tiszta káoszt látnak az oktatásba, mert akik benne vannak is ezt élik meg. Nem tud egy iskola már jóval előre elsős tanítót bemutatni……. Hát persze….. De nem a vezetőség hibája, hanem mert nem tudják, hogy az adott személy következő hónapba esetleg még taníthat-e, vagy kirúgják, vagy nem várja meg és magától felmond! Fiatalok nem jönnek tanítani, mert nem tudnak ebből megélni….. Hiába szívügyük lenne a tanítás…… Vannak a nyugdíj előtt álló türelmetlen idős tanító nénik/bácsik, akik teljesen más generációhoz vannak szokva, mert amikor ők kezdték a szakmát nem volt ennyi figyelemzavaros, problémás gyerek. Nem tudják, hogy kezelni ezeket a helyzeteket, meg már bele is vannak fáradva és nem is akarják, hogy kezelni. Tehát én, ahogy a mai oktatást látom, sajnos siralmas….. És a legnagyobb baj, hogy sehol se mondanak semmi pozitív dolgot róla. Folyamatos a pedagógusok lejáratása, földbe taposása. Én már csak abba bízok, hogy lesz iskola mire a kisebbik lányom annyi idős lesz…. És lesz, aki őt is tanítsa!

Szakértő válaszol: Bajnok Ildikó konduktor.

Én teljesen elfogult vagyok Ildikóval kapcsolatban, mert bizony láttam csodákat művelni gyermekekkel, akik folyamatos fejlesztésre szorultak. Nem biztos, hogy sokan tudjátok, hogy a konduktor mit jelent mit is csinál. Egyénre szabva vagy csoportosan, idegrendszeri mozgássérült gyermekek korai komplex fejlesztését dolgozza ki és végzi.

Ildikónak elküldtem a cikk azon részét, amit Én írtam és tapasztaltam, és kértem a véleményét a témában:

„Nagyon jó a cikk! Amit én erről gondolok, az pont, amit Te is írtál: nagy váltás, és a nulladik kéne mindenhova! Van is olyan koránk, aki alig volt 60 deka születésekor, ugyanezt a dilemmát végül a nulladik, előkészítő osztály oldotta meg. Ő büszke volt, hogy iskolás, és elsősként már meg is állta a helyét, mert szép fokozatosan hozzáedződött az elvárásokhoz. Én azt szoktam javasolni, hogy akivel lehet, várjunk még egy évet, hadd maradjon még kicsit gyerek…utána bekerül a mókuskerékbe, ami már nem az az iskola, ami nekünk volt, hanem egy sokkal többet elváró, terhelőbb rendszer. Szerintem azok a felnőttek sikeresebbek, akiknek gyerekként a fölösleges kudarcokat, frusztrációkat nem kellett megélniük, mert persze, hogy kellenek azok is, de nem egy túl korai irreális elvárások miatt. Szóval szerintem, akinél felmerül, hogy még sok lenne számára egy átlagos első osztály, az maradjon még, „érjen”. Persze, az óvoda is igyekszik őket nagycsoportban előkészíteni, de ezt ki is egészíthetik a szülők némileg reális, de már kicsit konzekvensebb elvárásokkal, feladatokkal. A másik fontos, hogy ne válasszunk a gyermek képességeit túlzottan meghaladó iskolát akkor sem, ha az jobban hangzik, mert nem az lesz, hogy majd a többiek felhúzzák, hanem hogy rosszul fogja magát érezni, frusztrálódni fog, járhat majd külön tanárhoz, ami szintén frusztráló és még erősíti is benne a „gyengébb vagyok” érzést. Értsd jól!”

KONKLÚZIÓ:

Rengeteget változott a „szülői lét” is az évek alatt amellett, hogy meleg otthont, szeretetet biztosítasz, még szó szerint ezer „elvárás” ül a nyakadon. Még ha most fennhangon kijelented, hogy téged nem érdekelnek az emberek, és az sem érdekel, hogy mit gondolnak rólad, akkor nézz magadba. Mint szülő, amit tudsz meg akarsz adni, tudást, fejlődést, ne a Te gyereked maradjon le. Őrült tempót diktál a világ…vagy mi keveredünk bele ezekbe? Mint Anya, tartsd rendbe a lakást, főzz, legyél szép, és okos, figyelj az időpontokra-mikor kinek mi- állj helyt a munkába….ha épp karikás a szemed, már szólnak hajajj valami nagy baj lehet…valami plusz órára nem jár a gyerkőc, mert úgy gondolod, hogy neki ez sok vagy nem érdekelné, ajajj milyen anya az ilyen hogy nem viszi különórára…és sorolhatnám…

Ha most visszamegyünk 20 évet…hallottál valaha olyant, hogy arról beszélgetnek, hogy ki a rossz anya vagy jó? Olvastál valaha ilyen cikket? Meg sem fordult a fejekben. Mindenki a „maga határain belül” mindent megtett.

A mai szülőkön óriási teher van, amit nem szeretne, hogy a gyermeke cipeljen, tehát százszor átrágunk mindent, és tervezünk. (már amennyire manapság lehet)

Azt gondolom, mindenki ismeri a saját gyermekét, a képességeit, és bizony hidd el, ha döntés előtt fogsz állni, jól fogsz dönteni!

Szeretettel, Orsi

A Kezdjük az iskolát! Kezdjük az iskolát? bejegyzés először PMOm-én jelent meg.

„Támogatói összefogás” póló a legkisebbekért

Az évek során, mindig más gondolattal zártam magát az „ünnepnapot”. De kezdjük az elején…LOLkashoppal már időben elkezdtük felépíteni, kitalálni, hogy a Melletted a Helyem Egyesületet milyen formában támogassuk. Így idén előszőr készült egy hívhatnánk, „támogatói összefogás” pólónak, ahol hárman is megjelenünk egyszerre: az Egyesület, LOLka és PMOm. Szeretem, hogy minden évben van valami új, valami első.

Rettentő büszke vagyok, hogy szülővárosomból, Mosonmagyaróvárról a Várkert kávézó már másodszor helyezett ki pénzgyűjtő üveget, és egész novemberben süti vásárlásokból is támogatnak. Ezen kampányok összegei, mindig a világnap leteltével kerülnek az egyesület számlájára. Ezt az érzését is szeretem, amikor úgy érzem a többiekkel, hogy valamit előrébb vittünk!

Az őrült pörgésben, pedig már ötödik éve, magát a napunkat a Honvédkórházban töltjük. Aki olvasta a „szülésem történeteit”, azt tudja, hogy számomra a teljes ismeretlen volt, ami végén olyan lett, mint egy jóbarát, akihez visszajárok látogatóba, rengeteg más ismerőssel.

Iskolanyitogató, koranap, sütivásár

Idei koranap estét egy iskolanyitogató előzte meg. Gyerekeket kis csoportokba körbe vitték, feladatokat oldottak meg. Szülők pedig külön. Ügyesen ment Marci, és pedig éreztem, hogy abban a percben zsugorodok össze és kétségbe esek. Borzasztó, hogy egyből egy párhuzamot éreztem a születésével. Ő szépen gyarapodott, mindennap valami újat mutatott, én pedig fáradtam, és volt, hogy úgy éreztem nem bírom vele a lépést. Viszont volt egy új érzés, ami előjött, az pedig a féltés. Nem érzem a biztonságot, ami mondjuk mindennek ellenére a születésénél megvolt, ahol együtt tanultunk, egymástól tanultunk.

Eljött a másnap, a koranap. Hosszú idő óta, most a jótékonysági sütivásár mellett, végre találkozhattunk, babástól, gyerkőcöstől. Jöttek a „friss anyukák” könnyes, vagy épp zokogó szemekkel, akik még az élményük olyan fázisában vannak, hogy épp emésztenek, felfognak. Volt, akin láttam, hogy figyel, nézi a mozdulataim…innen üzenem, hogy nem vagy elveszve! Add meg magadnak a gyász, az öröm, a fejlődés időszakát.

A sütivásár végén, felmentünk mi is a fiúkkal a „buliba”. Ott voltak a „te hangodat ismerem” énekesei…na itt volt a pontom, amikor éreztem, hogy az elérzékenyülésem tetőfokára léptem. Amikor Marci még inkubátorban, volt akkor egy nap jött egy hölgy gitárral, és leült. Kérdezte, hogy mit szeretnék elénekelni a kisfiamnak. Mai napig nem tudom, de csak a „fürge róka lábak” című dal jutott eszembe. A hölgy gitározott, én énekeltem, és az inkubátorban fogtam a babám apró kezét. Ezek azok a pillanatok az életemben, amit soha nem fogok elfelejteni, és mérhetetlen hálás vagyok, hogy ilyen létezik!

A világ pedig a koranap végével nem szűnik meg létezni feladatok, korababák, koraszülések pedig folyamatosan vannak

A cikk, pedig ami Schill Beáta doktornővel készült, az pedig mindig is időtálló lesz! Ajánlom figyelmedbe, ha kell egy kis erő olvasd el! Újra és újra!

„A koraszülöttek nem tudják szavakkal megfogalmazni, de számos gesztussal tudják a tudtunkra adni, hogy nekik mi lenne jó. Csak értőn kell figyelnünk, s alázattal szolgálnunk őket  orvosként, nővérként, akár leendő egészséges babát, akár búcsúzó kis koraszülöttet kísérünk. Értőn, szeretettel, alázattal. Ismét csak ZUBO-t idézve: „A Baba a Főnök.””  (forrás: Schill Beáta doktornő interjú)

Idén magamtól is megkérdeztem, ha lenne egy aranyhalam mit kívánnék?

Egyetértést, lelkes szakemberek újra Magyarországon, normálisan működő egészségügyet. Jól működő tantervet, tanárokkal. Figyelmet! Tanulást!

A A koraszülöttek világnapja utáni napok… bejegyzés először PMOm-én jelent meg.

A szavaim mögött nincs dráma, sőt izgatottság tölt el.

Mivel november 17-én hosszú idő után személyesen is sok régi ismerőssel találkozhatunk. Idén már negyedszer megyek és segítőként a Honvéd kórház II. számú telephelyére a jótékonysági sütivásárra. Második éve, pedig kis bodykkal, nyomott pólókkal érkezek, amit a LOLkashop készít. Biztos látod, hogy különböző kampányok futnak, amelyek támogatói és figyelemfelhívő posztok. Ezek mögött Mi vagyunk, bizony akik Anyaként is és fejlődő Nőként is jelen vannak nap mint nap. Van, hogy telefonon, e-mailben, vagy videón egyeztetünk kisebb-nagyobb bukkanók mellett. 😊 (hol beteg valaki, hol felgyűlnek a programok…)

Nekem is van egy tündéri korababám, aki már nem is olyan kicsi

Nem viccelek, volt már aki megkérdezte Tőlem, hogy miért vagyok ilyen aktív, ha a korababákról van szó? Ha most a szívemre teszem a kezem, akkor lehet épp azért mert valami kis hála van bennem, hogy 29+6 napra született a kisifiam, ami valljuk be elég korai, az eddigi öt évünk zökkenő mentes és szépen halad előre. Az első év után, mosolyogva mondták az utógondozóba, hogy a „kora” jelzőt, simán elfelejthetnénk. Ha egy picit máshogy gondolom végig…akkor a jól képzett orvosi, ápolónői csapat, a korszerű gépek, a régi, de annál fontosabb alapelvek használata, tanításai segítettek egy egészséges jól fejlődő fiú mindennapjaihoz. Az utógondozás, mint konduktori és neurológiai vizsgálatok folyamatos nyomon követése. Szeretném/szeretnénk támogatni a folyamatos fejlődést, tanulást! Olyan dolgokkal lettem gazdagabb, ha gondolok például a kenguruzásra, amiről, ha meséltem időre szült kismama ismerőseimnek, ők maguk is elkezdték alkalmazni otthon.

Most jelenleg pedig mérhetetlen büszkeséget érzek, hogy a PMOm vagy Én több kampányt is elindítottunk!

• Támogathatod a Melletted a Helyem Egyesületet (akik számára a korszerű koraszülött ellátás a fontos), LOLkashop.hu termékeivel
• A mosonmagyaróvári Várkert Kávézó idén már másodszor támogatja szintúgy az Egyesületet lilasüti és persely kihelyezésével.
• November 17-én találkozhatunk személyesen is a Honvéd PIC jótékonysági vásárán.

Érdekes, de egy ideje ez az időszak feltölt! Nincs sírás, csak mosoly és ölelés!

„Még csak pár éve laktunk Pesten, és vásárlás közben jött utánam egy idős bácsika. Bevallom, tök megijedtem, hogy mit szeretne, de aztán megszólított és csak annyit mondott, hogy „KÖSZÖNÖM”. Néztem értetlenül, és kérdeztem, hogy „elnézést, de mit köszön?” …Bácsika mosolygott, és hozzá tette, hogy amikor belépett az üzletbe, a szemembe nézett és rám mosolygott. Bevallottam neki, hogy nekem ez nem maradt meg…azt válaszolta, hogy nem baj…mert az hogy a szemébe néztem, mindent elárult… a bácsi ezzel a mondattal tovább lépett.”

Szerettel: Orsi és PMOM

Ha még szívesen olvasnál korábbi bejegyzéseket a témában itt megtalálhatod őket:

A November 17. koraszülöttek napja bejegyzés először PMOm-én jelent meg.

Olvassátok szeretettel, Namaste!

Jóga világnapja

A Jóga világnapja alkalmából mi másról is írhatnék nektek, mint magáról a jógáról? Úgy tapasztalom, hogy ennek mibenlétével a legtöbben nincsenek tisztában, ezért talán innen közelítem meg azt a témát, amiről irtó hosszasan tudnék elmélkedni. Amikor húsz évvel ezelőtt először jógáztam, már akkor is megfogott benne valami, de tiniként még nagyjából semmit nem értettem meg belőle, és bár átmozgatott, és szerettem is, hiányzott belőle a miért, és megmaradt egy sima testmozgásnak. Kicsivel később a főiskolán is ezt választottam, de a tornateremben fekvő embertömeg, és a meglehetősen tesis megközelítés valahogy megint hagyott némi kívánnivalót maga után.

Aztán a züllés évei következtek, rák, kemók, gyógyulás, és legközelebb a kismamajóga világába érkeztem vissza

Az már tetszett, ott már éreztem valami többet, jól esett, de mégis abba tudtam hagyni, és mai szememmel nézve, kevés volt. Kipróbáltam temérdek mozgásformát a kisgyermekeim mellett: zumbától kezdve, HIIT edzésekig, trambulinos edzés és aerobik, hastánc, bármi jöhetett, amit a neten találtam, hogy ne kelljen kimozdulnom. Aztán szembejött velem egy jógaoktató videója, divatos szóval egy influenszernek látszó hölgy, és nem bírtam ki, hogy ne kattintsak rá, mert egy annyira lehetetlenül csinos, szőke cicalány tekergőzött benne, hogy nem tudtam eldönteni, mi köze lehet neki a jógához. Konkrétan kiröhögtem a valószerűtlensége miatt, de már csak azértis adtam neki esélyt. Ott változott meg minden. Nagyjából a harmadik napom már éreztem, hogy teljesen magával ragadott, és azt is, hogy az egész, a jóga, mennyire nem csak a mozgás, és mennyire nem sport. Jó hosszú ideig minden áldott nap alig vártam, hogy találjak időt a gyakorlásra, és hogy közben mélyre, mélyebbre menjek. Felszabadított, kiforgatott, segített önmagammá válni, és megküzdeni számtalan nehéz élethelyzettel.

Úgy éreztem, hogy hazaérkeztem, hogy választ kapok a kérdéseimre

Ezután már egyenes út vezetett a jógaoktatói képzésre, ahol pedig ráébredtem, hogy ennek nem ezzel lesz vége. Mert bizony, ha egyszer megérted, megérzed, akkor fejlődni szeretnél tovább. Kiturkálni a szennyest, felszabadulni. Amikor pedig innen nézel rá, akkor egyértelmű, hogy a jóga egy életszemlélet, életforma, egy többezeréves tanításokon alapuló út. Nem vallás, nem egyház, nincsenek dogmák. Csak te vagy, és minden, ami a matracodon történik, az éppen az, ami az élethelyzetedben is. Nincsenek titkok. Ha tele van a hátizsákod a rossz programokkal, negatív érzésekkel, sérelmekkel, félelmekkel, és még sorolhatnám, akkor azok mennek veled a matracra is. Amikor itt elindulsz, az az áhított fogyás, meg testközpontúság a semmibe vész, mert nem ez a lényeg. A szép test csak mellékhatás, nem cél. Valahogy itt bukik meg minden ilyen irányú eltökéltség. Sokan humorizálnak vele, hogy egy háton fekvéstől mégis hogyan fogsz lefogyni? Sehogy. Nem a hullapóz fog lefogyasztani.

A jóga mindenkié kortól, nemtől, súlytól, erőnléttől függetlenül

Amikor valaki belekóstol abba, amiről a jóga szól, teljesen természetessé válik, hogy a testmozgás fontos, és a test, mint ahogy a szellemi és a lelki jóllét is elengedhetetlen. Ebből a háromból mindre szükség van. Nem lehet csak a testre koncentrálni. Ezért olyan döbbenetes számomra az, hogy tucatnyi jógaoktató tart olyan órákat, ahol kizárólag a testen van a fókusz, és a többi, mintha nem is létezne. Ez nem helyes, és főleg nincs köze ahhoz, amit a jóga tanít. Ezért lenne hangsúlyozottan fontos, hogy ha megszületik az igény egy jógaóra kipróbálására, akkor ne ítélkezzünk, mert könnyen megtörténhet, hogy a nemtetszést csupán a nem jó oktató okozta, és nem maga a jóga. Ami pedig még nagyobb akadályt jelent, hogy azt hisszük, ez csak azoknak való, akik hajlékonyak, csinosak. Ez a legkomolyabb tévhit. A jóga mindenkié, és kortól, nemtől, súlytól, erőnléttől függetlenül egytől-egyig mindenkinek ugyanazt adja. Lehetőséget a teljes életre.

Úgyhogy a jóga világnapjára mi mást is kívánhatnék nektek, kedves olvasók, mint hogy találjátok meg azt az oktatót, aki át tudja nektek adni mindazt a csodát, amit ez az életforma jelent. Lehet, hogy ki kell próbálnotok nyolcat, tízet, de ha egyszer megvan, akkor majd tudni fogod, hogy mennyire megérte, és hogy éppen akkor érkezik ez meg az életedbe, amikor készen állsz rá.

Namaste, Mama Manisha

A Jóga Világnapja alkalmából Mama Manisha gondolatai bejegyzés először PMOm-én jelent meg.

Hogy miért fontos egy szülinap, Niki gondolatai adták meg erre a választ, még nekem is:

A szülinap az egyik legfontosabb mérföldkő mindenki és minden életében

A gyermek, aki már betölti az első évet, majd a kettőt és hármat, s évről évre egyre csak nő, fejlődik, óvodás majd iskolás lesz. A nagyi, aki már a 80on is túl van és boldogan ünnepli eddigi szépkorát, de számon tartunk mindent, a házassági évfordulót, hogy hány éve lakunk a házunkban, hány éve dolgozunk a munkahelyünkön, és a boldog eseményeket természetesen meg is ünnepeljük.

Ünnepelni jó, ünnepelni kell, egy-egy évfordulón az ember számot vet, ha nem is tudatosan, de meg teszi, eddigi dolgokat mérlegre tesz, hol jár most, hol akart járni eredetileg, terv és tény adatot összevet, és nem baj ha ez nem fedi egymást, ez csak egy visszacsatolás. Időközben sok minden megváltozhat és hagyni is kell hagy változzon, merev szabályok helyett legyünk rugalmasak, szülinapok erre is emlékeztetnek.

A PMOm még fiatal ugyan, de valahol minden elkezdődik, és ez pont egy éve kezdődött, vagyis öltött formát és betűt az első poszt, gondolatban már előbb, Orsi fejében megvolt a terv.

Ahogy a véletlenek lenni szoktak, csatlakoztam hozzá, nem hívott, jöttem

Majd ketten együtt, azt hiszem egészet alkotunk. Ez számomra szerelem projekt, sok minden mellett, a kreatív énem is bontakoztathatom, feltölt, érdekes életutakat ismerhetek meg, ki honnan indult, hol tart most, különleges emberek ők egytől egyig. Ezeket az érdekes hétköznapi anyukákat és a hétköznapit nem pejoratív értelemben mondom, a hétköznapi azt jelenti hogy Te, vagy Te, vagy én is lehetnék, hiszen ők ugyanolyan problémákkal küzdő nők, mint bármelyikünk, nincs nagyobb szuperejük mint Neked, de volt egy tervük és megvalósították, és ezzel példaként szolgálhatnak bárki előtt, aki kicsit elveszve érzi magát a mindennapi mókuskerekben és ötletek szeretne kapni a hogyanhoz.

Egyik nap ültem, és az is bevillant, hogy a 02.04. bizony egy fontos dolognak a napja, a rákellenes világnap. Így felkerestem a Mellrákinfó Egyesületet, hogy ezen a napon közösen felhívjuk a figyelmet a szűrővizsgálatokra. Nagyon megfogott a fő mondatuk is: „Törődj magaddal”! https://www.mellrakinfo.hu/

Köszönjük, hogy eddig velünk tartottatok és maradjatok, mert a terveink végeláthatatlanok!

Szeretettel: Orsi és Niki

A Ünnepelni kell, ünnepelni jó bejegyzés először PMOm-én jelent meg.