Egyik nap ahogy tettem vettem otthon, ment a tévé és a háttérből ezt hallottam: „amióta állami szférába tartozik a lombik eljárás, jóval kisebb a sikeres beavatkozások aránya”. Írtam már többször a koraszülésről, vagy az anyai érzéseimről, de az ehhez vezető útról még nem.
Mindenkinek van egy elképzelése, ha felnőtt lesz, tanul, dolgozik, férjhez megy aztán babázik. Egyszer csak pedig szembe csap a valóság, piszkosul és őszintén.
Minden évben elmentem rákszűrésre, mindig ugyanarra a magánrendelésre és ugyanahhoz a személyhez. Az esküvőnk utáni alkalommal jeleztem, hogy úgy döntöttünk bármikor jöhet a baba! Kértem, hogy nézzünk vérképet is, mert bevallom évek óta nem volt. A TSH magasabb volt (amit már tudok, hogy bontva is kell nézni, T4 T3…), erre azt mondta az orvos, hogy nincs semmi gond, ad egy kis hormont. A „józan paraszti eszemmel” végig gondolva, mondtam h nem köszönöm, ebből nem kérek, főleg nem így, hogy szedem össze-vissza. Ekkor már eltelt fél év, minden menzesznél lelkileg megsemmisülve, elkezdtem klinikákat, meddőségi centrumokat, kórházakat keresni a neten. Közben bárhova mentünk vendégségbe, szóba jött a baba téma, és kiderült, hogy mindenki ismerős körében van egy vagy két pár, aki lombikozott már. Mindig volt egy tökéletes tanács, mit hogyan és mikor csinálj. Nem titkoltam, és nem is szégyelltem kérdezni. Megjártam talpreflex kezelést, cseppeket, vitaminokat szedtem, és még mindig kutattam a megfelelő intézmény felé. Közben sokat beszélgettünk a férjemmel, de neki már azt a helyet szerettem volna megmutatni, amit jónak érzek. Ez így hülyén hangzik, de szerintem mindenkinek van valami, ami miatt megbízik egy orvosban, vagy szimpatikus a környezet kisugárzása. Most az egyszer mélyebbre néztem, olvasgattam véleményeket, hogy mi zajlik egy meddőségi klinikán. Magam számára leegyszerűsítve egy kicsit, az volt az benyomásom, hogy az IDŐPONTOK a pontos időpontok számítanak talán a legjobban, mivel ugye a nőknek a menstruáció és peteérése is adott. Így, nem szeretnék senkit megbántani, de legelőször is az állami intézményeket zártam ki…már amiatt is, hogy a beszélgetések során többen rossz élményeket meséltek, meg várólistákról, nem időben elvégzett vizsgálatokról hallottam.
Egy apró, de a legelső lakásunkban laktunk, így gyűjtögettünk egy nagyobb lakásra, ha megérkezik az új családtagunk csodás kis szobába várjuk
Szóval papírra vetettem a mit hogyan mennyiért, leszűkítettem két intézményre a sort, ahol minden vizsgálat a szülésig elérhető, és ezt szépen aprólékosan elmondtam a férjemnek. Azt is, hogy hova fogok időpontot kérni, és milyen összegek repkedhetnek, bár ugye még semmit nem tudtunk, hogy van-e bajunk, vagy nincs. Azt is tudatosítottam magunkban, hogy ha ezt elkezdjünk, nincs megállás!
Az időpontkérésnél a legelső szabad konzultációt kértem, nem konkrét orvost. A hölgy először valami 3-4 héttel későbbi dátumot mondott, de kérdeztem, hogy nincs valahol esetleg lemondás, valami korábbi? Volt. 😊
Sosem felejtem el az első találkozásunkat
Doktor Úr megkérdezte, hogy miért kerestük fel, van-e valami már tudott gond, és mi az elképzelésünk. Hát Én egyből rávágtam: „Doktor Úr mi lombikra jöttünk”. Elnevette magát. Amúgy utólag visszagondolva, vicces is lehetett a szitu. Férjem csendben, én meg mintha valami megrendelésért jöttem volna, berontottam a házba. Nagyon hosszú volt az első megbeszélés, végig vettük gyerekkorunktól napjainkig a betegségeket, papíron megnéztük, hogy mennyi vizsgálat kell első körben mindkettőnknél, hogy lássunk egy „kezdő összképet”. Na itt még, minden voltam csak türelmes nem, várni utáltam a legjobban, bár mentségemre szóljon, ez rengeteget változott az évek során.
Hazaérve felcsaptam a naptárt, a klinika honlapját, és szépen mindenre időpontokat kértem. Vérvétel, petevezeték átfújás, peteérés figyelése UH-val, hormon vizsgálatok, és még sok-sok amire nem is emlékszem már. Ugyanúgy a férjemnek is, ami kellett végig zongoráztam. Igazából itt volt előszőr olyan érzésem, hogy baj van, de ha van is…azt gondoltam, hogy jobb ha nálam, majd Én megbirkózok vele.
Egy új fejezet kezdődött
Életemben nem beszélgettem annyi idegen emberrel, mint a vizsgálatok előtt, után vagy közben. Valahogy ott mindenki egyszer csak megnyílt, kinyílt… Sokszor ahogy körbe néztem, azt láttam hogy nagyon fiatalok vagyunk …és többszőr szembesültünk is olyan szomorú példákkal, hogy mi csak vártunk és vártunk és eltelt 10 év, és semmi. Aztán lettek már ismerős arcok, akikkel többszőr találkoztunk, itt már azt is megkérdeztük egymástól ki hol tart. Rossz vagyok nevekben, rettentő rossz…ezért nem tagadom, volt h elneveztem embereket. Emlékszem, volt egy nő, aki mindig egyedül volt amikor én láttam. Csak ő meg a laptopja. Ő volt a „magányos”. Sajnáltam, lehet nem kellett volna, mert nem volt miért, de az hogy velem ott volt mindig a másik felem, rengeteget számított. A „magányost” viszont itt láttam utoljára, abba hagyta a lombikozást, mesélték, hogy nem ment neki lelkileg, nem tudta szúrni magát. Én pedig már ott akartam tartani, hogy szúrjam magam és haladjunk!
Itt megint eltelt közben több mint félév. Talán karácsony előtt voltunk, és az összes eredménnyel újra összeültünk a doktorúrral. Nálam a hormonoknál volt eltérés, és ajánlott egy endokrinológust, aki a meddőség fele specializálódott. Ez a nőgyógyász nem írogatott csak úgy hormonokat, sőt azt mondta, hogy mindenkinek van egy területe, amiben jó, és amiben folyamatosan fejlődik, ő is végzett endokrinológus, de ő nem ezt a területét fejlesztette. Imádom! (mai napig 😊 mert még azóta is a doktorúrhoz járok) Annyira földön, közöttünk járónak éreztem, aki érti, hogy Én nem viccből vagyok itt, csinálom, hallgatok rá. Közben azért megnyugodtam, nem csonkítanak meg, úgy nézett ki hogy megoldhatatlan problémánk nincs. Talált polipot a méhemben, de január végén, azzal is megműtött és közben mentünk az első időpontra pajzsmirigyes doktorúrhoz.
Na ez is egy olyan találkozás volt, amit sosem felejtek el. Bemutatkoztunk egymásnak, a férjemmel kezet fogott, és elkezdte mesélni, hogy bizony Ő azért specializálódott a meddő párok felé, mert amikor gyermeket szerettek volna nem jött össze és végigmentek, mindazon amin most például mi. Ez egy „AZTA érzés” volt mindkettőnknek, az orvos is ember! Ekkor pedig elkezdődött egy kő kemény életmódváltás, mert az éhgyomri cukrom nagyon magas volt. Mentünk dietetikushoz, hormon gyógyszer mennyiségét állítottunk be, így folyamatosan jártam vérvételre, és közben a cukor gyógyszert is szedtem. Elhagytuk a fehérlisztet, és a cukrot is a kis életünkből…mind ezt ketten, pedig elég lett volna csak nekem, de hát valljuk be ez így ment igazából. 😊
Végre ott tartottunk, hogy jöhetett az első beavatkozás
Na nem a lombik 😀 Gyerekek őrült szabályozások vannak vagy voltak (bevallom így 6 év után lehet ebben már van változás), mindig rengeteg papírozás volt, tanúkkal kellett aláíratni mindig mindent, és amúgy mi házasként még szerencsések voltunk, mert akik élettársak voltak, azoknak még közjegyzői nyilatkozat is kellett. Szóval ekkor még a 30as éveimet tapostam, így fiatalként és persze szerencsésként h szervi problémám nincs, az inszeminációval kellett kezdeni. Kezdődtek a hormon injekciók, a vérhígítók beadása…sosem számoltam hány volt…sok. Mindent magamnak adtam be, nem izgat a tű a vér látványa. Figyelni kellett a pontos időpontokra, volt amit percre pontosan kellett beadni. Nem vagyok a táskában neszesszer tartó típus, de bizony ekkor eljött ez is. Munkanapokon mindent össze kellett előre készítenem, és vonultam a wc-re a kis szütyővel. Szóval az első inszem, meg sem maradt bennem, csináltam mint egy időzített gép, nem sikerült, haladtam tovább. Végén ellenőrzés, miért nem sikerült, elmászott a tsh, van valami megtapadási gond? DE Én már kérdeztem, hogy akkor mikor mit adjak be, mikor jöjjek vérvételre.
Itt már talán több mint 2 év telt el a kezdetektől. Érzed? Hogy telik az idő, pedig hajtottam magam rendesen. Egy rémálmom volt, és rengeteget mondtam magamban vagy talán kértem a Jóistentől a tündérkeresztanyától, bárkitől, hogy ha sikerül a beavatkozás, ne haljon meg babám, ezt a fájdalmat nem éltem volna túl.
Közben megint láttunk párokat, akik abbahagyták az egész procedúrát, nem ment nekik, se lelkileg, sem a sok injekció beadás miatt, vagy esetleg anyagi problémák miatt. El is gondolkoztam, hogy hol vannak a siker történetek?! Hát nem itt, nem a meddőségin, mert ugye, akinek sikerült, az már átkerült terhesgondozásra, szóval bíztam benne, hogy azért a sok eltűnt arc már épp jövőt rendezi.
Második inszem, szintén nem sikerült
Itt már úgy nézett ki a hasam, mint akit agyonvertek, mert ha nem jól fogtam össze a bőrt, belilultam, sőt be is csomósodott. Itt volt előszőr, amikor éreztem, hogy fáradt vagyok. Nem, nem feladni készültem. Közben ugye dolgoztunk, születtek a babák a családban is. Engem ezek nem zavartak lelkileg, ugyanúgy mosolyogtam, vagy köszöntöttem egy kismamát mint régen. Viszont volt, hogy családban nem figyelt valaki, és megszólalt, hogy „nálatok mikor jön a baba, illetve „nem kéne ennyire az alakodra figyelni” beszólásoknál elsírtam magam, mert lehet h nem utáltam a világot, vagy nem panaszkodtam, de itt ezen a ponton két év után két inszem után fáradt voltam. A harmadik inszem időpontját kicsit távolabbra is tettük, egy kicsit kikapcsoltunk, buliztunk, pihentünk.
Ekkor már olyan volt az endokrinológussal illetve a meddőségi specialistával is a kapcsolatunk, mint egy jól összetartó szövetség. Ha megjött valami eredményem azonnal hívtam mindegyiket a mobilján, egyeztettünk gyors, hogy ezt vagy azt csináljam. Folyamatosan figyeltük a hormonokat. Még a harmadik inszem előtt is közvetlen mennem kellett a vérvételre, hívni a doktorurat az eredménnyel hogy menjen-e az inszem vagy fújjuk le inkább. Képzeld a beavatkozás után a vérvétel magasabb hcg szintet mutatott, amire folyamatosan vársz! De egy hét múlva újabb mérés volt és nem emelkedett tovább a hcg, szóval ez sem sikerült. Pedig kivettem egy hét szabit. Azt hiszem filmeztem, sétáltam, nem pörögtem, néha éreztem görcsöket, de úgy voltam vele, mintha valaki azt mondta volna hogy kismamaként érzett ilyent. A Doktorúrnak volt még az elején egy kérése, ne csináljak tesztet, egyszersem. Ezek lehetnek fals eredményűek. Mutathat pozitívat, de nem leszek terhes. Ismét végig vizsgáltak, mi lehetett a baj, értékek rendben voltak, eredetileg valami elkezdődött…
Itt volt az, hogy három inszem, millió injekció után, jobban bele kellett mélyedni a lelki résszel is
Még maga a Doktorúr is ezt tanácsolta. Sokat dolgoztunk, állandó utaztunk vidékre, hol nyugatra hol keletre a családhoz…állandó volt pörgés. De végül elmentem pszichológushoz, ugyanis a gépezet ott bent nem biztos, hogy jól működött. És igen, egy rejtett dolog volt bennem: ha nem dolgozok, nem fogok pénzt keresni, és hogyan tovább…a férjem végig mellettem volt, szóval itt is ezeket a „félelmeket” szépen neki is helyre kellett bennem tennie. Dolgoztam rajta! Talán nekem ez volt a legnehezebb, az agyamat átállítani, kiszállni a mókuskerékből. Persze, egyre több ismerős lett, aki beszélt a gondjaikról, hogy nem jön a baba, de szívesen beszéltem én is. Igazán jól esett néha kiadni magamból! Egyre többszőr meséltem arról is, hogy vannak félelmeim, amiket feltártunk.
Itt már a harmadik évet is átléptük a „babaprojektben”
Lehet úgy tűnik, hogy nem volt az eddigi idő hullámvasút, pedig nagyon az volt. Hidd el volt, olyan napom amikor csak egy kávé mellett ültem volna csendben, de volt olyan napom, hogy egyszer ennek is vége és bizony a legszebb kismama leszek, ha törik ha szakad, és abban a pillanatban még az előttem álló fát is a legszebbnek láttam. Próbáltam tudatosan figyelni, hogy ne a férjemet üldözzem ki a világból az érzelmi kitöréseimmel. Sokszor az sem segített, hogy az „emberi butaság” mérhetetlen. Mivel az évek alatt kaptam hideget meleget…a „hogy tudod ezt végig csinálni” és a „gyereked majd egy génmanipuláció lesz” kijelentésekkel. Őszintén? Ezek leperegtek rólam, nem érdekelt. Vagy mit tesz majd veled későbbiekben a sok hormon. Amikor épp mindent azért teszel, hogy babád legyen, nem a „majd”-al foglalkozol.
Belül már köszöntöttem a kisfiamat!
Egy 2-3 hónapos pihenés után, megbeszéltük, a kis „négyes szövetségünkkel” hogy belevágunk az első lombikba. Na ez már jóval komolyabb beavatkozás. Itt már stimulálás, szép egészséges petesejtek leszívása altatásban, aztán a mikrobiológus telefonhívására várás, és jó pár hét volt. De nem szaladok ennyire előre. Megbeszéltük a petesejt leszívás dátumát, és lejegyeztük hány órakor mit adok be hova. A kórház mellett volt a gyógyszertár, be is szaladtunk mindent kiváltani. Két kész töltött fecskendős injekciót kellett először is kiváltanunk. Emlékszem, rengetegen álltak a sorban, a patikus hölgy pedig kérdezte, hogy mivel fizetünk, mert ha kártyával akkor valószínű limitet kell állítani. Egymásra néztünk, de már sajnos az összegekre is immunisak lettünk. Viszont előszőr ott a tömegben, elpirosodtam. Nem tudom miért? Hogy lombikozunk, vagy hogy a két injekció ára, másnak lehet a havi fizetése.
Eljött a leszívás napja, ahol 6 petesejtet említettek, a mellettem fekvő hölgynél meg 20at. Atyaisten, elszomorodtam, hogy a 20hoz képest a 6 mennyire kevés. A mikrobiológus hölgy pedig rám mosolygott, hogy ne aggódjak! Délután, amikor jött, mondta boldogan, hogy mind a 6 petesejtnél elindult a megtermékenyítés. A másik hölgyhöz hajolt, és a 20 petesejtből egynél kezdődött talán valami. Megdöbbentem. De belül nagyon boldog voltam. Mondták, hogy úgy készüljek, hogy 3 nap múlva beültetés, de ha nem hívnak az még szuperebb, mert 5 nap múlva lesz az embrió beültetés.
Ötödik nap mentünk, szombat reggel. Előszőr a mikrobiológus hölgy mutogatta mikroszkóp alatt az embriókat, majd ultrahangon végig követtem és bíztam a megtapadásban. De belül már köszöntöttem a kisfiam! Éreztem, hogy mi ott, abban a pillanatban összekapcsolódtunk örökre!
Újrakezdeném-e? Vagy várnék?
A válaszom, mindent ugyanígy csinálnék. Illetve nem! Lehet pszichológust hamarabb felkeresném.
Annyira szerettem volna valami szép lelkesítő végszót, de tudom, hogy a világ nem egyszerű, és van, aki 10 lombik után sem tartja a babáját a kezében. Ezért nem általánosan mindenkinek szóló véget írok, hanem azt hiszem magamnak üzenek, mert volt idő hogy vigyáztam magamra. Most sok liszteset eszek, rengeteg kávét iszok, és mozogni sem mozgok, az ember kora pedig halad előre, szóval Orsi, becsüld ezt a testet, és lelket!
Szerettel Orsi
