„KÖSZÖNÖM:
hogy végig ott lehettem és mindenre megtanítottak!
November 17-én, és az azt megelőző napokban belilulunk.Sok történet és érzés betűt ölt ilyenkor – olvasás közben hallod a csipogó-bongó hangokat, érzed a tömény fertőtlenítő szagot, és bevillannak apró emlékképek. Sajnálom, hogy nem jutott eszembe nyolc éve naplót írni, vagy csak pár mondatot, érzést lejegyezni. Mert volt itt hullámvölgy és hullámhegy, voltak mérföldkövek és „PIC-es kifejezések”, amelyeket csak egy másik koranyuka ért igazán.
Most neked mesélek. Neked, aki még bent „teljes ködben” bolyongsz. Vagy neked, aki épp most kerültél be, és valaki azt magyarázza, mit jelent az a szó, hogy PIC, és közli veled, hogy innen jobb esetben pár hét múlva „szabadulsz” a babáddal – rosszabb esetben ez hónapokat is jelenthet. Mindig volt egy „vagy”. Egy idegen valóság.
Amíg én voltam az „ügyeletes anyuka”, babával a hasamban és szivárgó magzatvízzel, az volt a feladatom, hogy bírjam. Kaptam tüdőérlelőt – először egyet, aztán kettőt –, és eltelt 48 óra. Elkezdtem valami furcsa, testemen kívüli állapotba kerülni, de még bírtam. Jött a következő nap, aztán még egy, és még egy. Ezalatt a bázisom a vajúdó volt, a beszélgetőtársaim pedig a PIC-es dokik. Volt szó donortejről, kenguruzásról, gépekről, aláírandó papírokról… (és azt mondták, szerencsés vagyok).
Aztán egy este, kilenckor, „új anyuka” lettem – aki másnap reggel fél nyolckor belépett egy nagy, narancssárga ajtón, és megállt egy irdatlan hosszú folyosó végén. A másik végén az intenzív osztály, a sok kis inkubátorral. Számunkra ez volt a bölcsőde.Második nap már kenguruztunk. Figyeltem, tanultam, próbáltam mindennek eleget tenni: fejni, észnél maradni, de leginkább a gyermekemmel lenni. (És azt mondták, szerencsés vagyok.)
Harmadik nap már nem akartam a hálóinges „új anyuka” lenni. Láttam az otthonosan mozgó, rendes ruhába öltözött anyukákat – a szemükben szomorúság, de néha rád mosolyognak.
Azt hiszem, az ötödik vagy hatodik naptól lettem „az anyuka”, aki pontosan tudta a napirendjét. Inkubátorban pelenkázta a babáját, egyik apró talpról a másikra rakta a kis vérnyomásmérőt, kenguruzott, amikor csak lehetett, ott volt a viziteken. Néha a fáradtságtól úgy érezte, mintha kívülről szemlélné a történteket, de ott volt – éjjel-nappal.(És azt mondták, szerencsés vagyok.)
Aztán megtörtént az áttolás a kiságyban – mintha először babakocsiztunk volna. Egy másik terembe, az óvodába mentünk (két kiságy egy kórteremben). Ott először álltam egy nagy szekrény előtt, tele apró ruhákkal. Választhattam egyet, és felöltöztethettem a babámat. Itt tanult meg szopizni, itt volt az első fürdetés. Nem az inkubátor mellett ültem már, nem az üveg két oldala választott el az orvostól, hanem mintha egy sima, megszokott vizsgálaton lettünk volna. (És azt mondták, szerencsés vagyok.)
Egyre közelebb kerültünk a nagy narancssárga ajtóhoz, ami kifelé vezetett. A családi szobában nézegettem a babámat, és eltűnődtem. Tisztán emlékszem arra a pillanatra, amit annyira vártam – és mégis ezer kérdés kavargott a fejemben. Amikor bent vagy a kórházban, a külvilág megszűnik. Harmincnégy napig nem tudtam, mi történik „kint” – és nem is érdekelt. Kicsit úgy éreztem, a biztonságot hagyom ott a bizonytalanságért. Ott ráébredtem: a világon senki nem ismeri úgy a gyermekemet, mint én. Végig vele voltam.�Ismertem minden rezdülését, megtanultam mindent, amit egy kezdő anyuka megtanulhat – és elfogott a magabiztosság, a hála, és a tudat, hogy mennyire szerencsés vagyok.Fotó: Dr. Sztahovits Petra, Petra Sztahovits Photography – P’art of You
