Ijesztően éles emlékek, szagok jöttek elő a „szülésem története” írásomnál, és gondolkoztam, hogy folytassam a történetünket vagy ne. Előre elnézést kérek a nagyszerű szakemberektől, ha nem használok szakszavakat, az átélt élményt írom le…ez egy emlék, az emlék, az átélt pillanatok…
Az első találkozásom a kisfiammal, itt bizony nem beszélhetünk aranyóráról…..Csütörtök 21:10
A jéghideg műtőből áttoltak a talán még annál is hidegebb megfigyelőbe
Ott egy nővérke bizonyos időközönként bejött, megnyomkodta a hasam…. olyan érzésem volt, mintha a szememen kívül nem lenne több testrészem. Anyumat beengedték hozzám: Mutass képet kérlek, mutass! Nektek mit mondtak? Hol van a férjem? Közben mindenem elkezdett remegni, a fogaim kocogása miatt, azt hittem már idegbajt kapok. Nem láttam rendesen a képet ☹ A férjemnek menni kellett a PIC osztályra…őszintén ekkor még nem tudtam, hogy neki feladata volt…sok és nehéz….ezt a későbbiekben leírom, amikor már Ő maga mesélte nekem a kórteremben. Jött egy hölgy is, aki bemutatkozott, csak annyi maradt meg, hogy csecsemős, és hogy „elkezdené fejni a tejem”, mert már adják is babámnak. Rettentő frusztráló helyzet volt. Férjem is beszaladt, hogy most ők mennek is, venni kell pelenkát, popsi törlőt és még van listája…kicsit zavart volt, de nem csodáltam a napjaink után. Mondta, hogy a kisfiunk nagyon szép, azt mondták jól van, és ácsorgott egy picit az inkubátornál. Jajjjj, nekem kéne ott állnom…Meg is beszéltük, még gyors, hogy reggel nagyon siet, kapott egy kártyát, hogy 24 órában bármikor jöhet, és megyünk is a PIC-re!
Hosszú napok, hosszú éjjelek
Amikor azt hittem, hogy a vajúdóban töltött napok/éjszakák voltak a leghosszabbak, akkor nagyon nagyot tévedtem. A csütörtök éjjel volt talán a legesleghoszabb éjjel az életemben. Csend volt…nagyon nagy csend az osztályon…nem is tudom mikor voltam utoljára ilyen csendben. A nővérke bejött 3 órakor, hogy próbáljam a lábam picit mozgatni, és 4 óra után megyünk tusolni. Éreztem fájdalmat? Őszintén…a császár utáni fájdalomról semmi emlékem…. az adrenalin jobban dolgozott bennem…a műtét utáni migrén…na borzasztó fejfájással küzdöttem napokig..
Péntek reggel 8…megérkezett a férjem
Indulás a PIC osztály, ami a folyósó végén volt. Gondoltam lassan is, de átbattyogok, aztán mondták, hogy hoznak inkább egy tolószéket. A férjemnek nagyon durva agya van, amit Én le jegyzetelek papírra, azt Ő a fejébe betáplálja.
PIC ajtaja, kódos….már ütötte is a kódot, ezt jegyezd, ezzel tudsz bemenni majd mindig. Belépve, mosdókagyló, fertőtlenítő szappan… kép a falon, hogy pontosan hogyan moss kezet, nehogy valami fertőzést vigyél be. Remegtem…az infóktól, és még mindig csak egy folyosón…a babám sehol…
Férjem mondja, látod ott hátul az ajtót? Ott vannak az inkubátorok…..egy nővérke jön felénk, kérdezi, hogy melyik babához jöttünk? Büszkén mondtam a teljes nevét a kisfiamnak, és el is kezdte mondani, hogy az intenzív ajtóban is mindig fertőtlenítünk, egymás babájára/inkubátorára nem bambulunk rá…koncentrálunk a sajátunkra.
Végre elértünk az ajtóhoz…letakarva kis inkubátorok. Nővérkék itt-ott tettek vettek…..falon monitorok….itt egy csippanás, ott egy csippanás…éles visító hang…rohanás…
Folyt a könnyem, csodás kisbaba
A babámnál…felhajtották a kis lepedőt, folyt a könnyem…és mai napig nem tudom honnan jött ez, de ezt mondtam elég hangosan…”jé egy baba” …sosem felejtem el a nővérke arcát: mire számított kedves, békára?
Álltunk, csak álltunk…nővérke meg csak mondta, hogy a monitoron mi micsoda. Kisfiam orrán légzést támogató cső, kis fején sapka. A tálcákon mit találok, és mire kell majd használnom….és hogy kérdezzek bátran. Atyaisten! Jól van a babám? Mi történt éjszaka? Biztos, hogy lehetett volna értelmeset is kérdezni, vagy még érdeklődőbbnek lenni, de csak álltam és néztem a kisfiam. Volt kis keze, hosszú lába, sok-sok haja, cuki pofija…abban a pillanatban ez épp elég volt nekem. És újra folyik a könnyem, ahogy ezt írom…nehéz pillanatok…ha átélted, akkor pedig pontosan tudod.
Férjem mondta, hogy menjünk a kórterembe, egyek valamit és visszajövünk….alig bírtam ellépni a kisfiamtól…ekkor még nem tudtam, hogy bizony napokig, ez lesz….szaladok a babámhoz, fejek…aztán vissza szaladok…
Papírok, aláírások, újraélesztés
Leültünk egymással szembe, és csak dőlt a férjemből a szó, láttam, hogy ki kell adja magából…mesélte, mennyire zavarban volt…papírokat írattak alá, ahol ilyenek voltak: ha baj van kit értesítsenek, ha fertőzés, esetleg halálozás történik…a hideg is kirázott…újra élesztésekről beszélt…. és ekkor jöttem rá igazán, hogy Én élem át a dolgokat, de az igazán komoly és nyers valóságot bizony az Ő orra alá dugják, és olvastatják el, íratják alá.
A szombat és a vasárnap is csendesen telt, a PIC és a kórterem között sétálva, ismerkedve mindennel.
Hétfő reggeli nyüzsgés
Hétfő reggel…innentől kezdve nem tudom neked a napokat írni…a hétfő még élesen él bennem…arcon csapott újra a valóság. Minden elkezdett nyüzsögni, orvosok, nővérek…csecsemősök, szoptatás tanácsadók…és újra csak jegyzeteltem…a feladataimat…miközben csak ültem volna az inkubátor mellett…és az járt a fejemben, hogy senki nem érti, hogy nem akarok innen elmenni?!
Egymás támaszai voltunk, ismertük egymás babáját
Két óránként fejtünk, volt egy külön helyiség…annyira idegen volt az egész…anyukák jöttek mentek…láttam többen már ismerik egymást, babáikról név szerint beszélgettek…nem hálóingben voltak, hanem kényelmes kis nyári pamut ruhában…és annyira látszott rajtuk a „rutin”. Én meg csak úgy éreztem kóválygok…Éreztem egy belső feszültséget, ami ki akar törni…és elkezdtem zokogni, ott az anyukák között…kérdeztem Őket, hogy hogy csináljátok? Hogy bírjátok? ….Egyik Anyuka, aki aztán a kisfiam „tejanyukája” is lett a későbbiekben…rám nézett…Te vagy az új Anyuka? a Marci anyukája? válaszoltam: igen….ooo hát a Marci nagy baba, semmibaja…miért sírsz?? – és meglepődtem…nem értettem akkor még, hogy miről beszél…
Kétórás kengurzások együtt a babámmal, megnyugtató, meghitt pillanatok
Kértem a férjem, hogy az összes hálóinget vigye el, hozza be a kis pamut ruháimat. Az osztályról átraktak, anyaszobába. Kezdtem megtanulni a tisztába tevést, apró talpacskákon a vérnyomás mérést- ezek voltak a délelőtti és délutáni rutinok. Imádtam a két órás kenguruzásokat, ahol a mellkasomon volt az apróságom, ilyenkor volt hogy énekeltem, meséltem hogy kik várják haza, vagy szimplán együtt pihentünk.
Ha azt gondolod, hogy simán, sírás nélkül csináltam végig minden napot, akkor tévedsz….bizony volt hogy összetörtem, mert nem tudtam annyi tejet fejni, amennyire szüksége volt a kisfiamnak…ő pedig rettentő ügyesen fejlődött….ezzel is van egy nagyon éles emlékem: a PIC folyosó előtt zokogtam, hogy ne lássa senki….és pont jött az egyik doktornő…értetlenkedve nézett rám, hogy miért sírok, mert úgy tudja a kisfiam nagyon ügyes és rendben van…..és kitört belőlem….hogy TUDOM…és épp ezért sírok, hogy mennyire ügyes, Én meg mennyire nem tudom felvenni a tempóját….nem vagyok jó anyukája, és mégis valahogy úgy éreztem, hogy szívem ver ezerrel, és felrobban…és túl pörgök..
„Bölcsiből” „oviba” majd onnan haza
Az intenzív osztályt bölcsinek hívtuk magunk között, aztán a kiságyas rész az óvoda, ahonnan a nagy narancssárga ajtó a „hazaút”…amit vártam, de nagyon.
A külvilág megszűnt létezni…a telefonom, mindig a szekrényben volt…néha rápillantottam…de nem foglalkoztam vele…Szinte mindenki tudta, hogy megszületett a kisfiunk, de a nagy bejelentés nem volt, nem értünk rá. Megbeszéltük, hogy majd otthonról, a kiságyából „üzen” a babánk.
Olyannyira sodródtunk az árral, hogy például a védőnő hívott egyik nap, hogy választottam-e gyermekorvost, és akkor be kellene mennem bemutatkozni…hát zavarban voltam…ez nem fog menni, ugyanis megszületett Marci és kórházban vagyunk…
Már nem vagyok kívülálló, napi rutinná vált a kórházi élet napiteendője
Aztán egy nap már Én sem éreztem magam annyira kívülállónak…kezdtem a többiek babájáról mindent megtudni….sajnáltam az apukát aki, a frissen született babája fölött, az inkubátor mellett tiporgott…elképzeltem a férjemet, hogy szegény így állhatott Ő is.
Emlékszem, mivel nyár közepe volt, volt hogy vagy 40 fok volt a „fejőbe”….és ezt hangosan mondtam is, hogy nem hiszem el, hogy ennyire meleg van, nem bírom…persze amúgy nem is érdekelt senkit a meleg, engem sem…csak egyszerűen kijött belőlem…de ilyenkor is volt, hogy aztán valaki vissza is rántotta az embert, hogy „tudod te mennyire szerencsés vagy, hogy ide kerültél, ebbe a kórházba” , „tudod te hogy milyen helyek vannak” , „van ahova csak látogatóként mehetsz be a babádhoz”….elszégyeltem magam, mert nem. Nem tudom, hogy milyen helyek vannak, sőt semmit nem tudtam…most tanulom…
Ha te, aki ezt olvasod, és épp bent vagy a babáddal a kórházban…ne hidd egy percig sem, hogy nem tudod végig csinálni! Dehogynem….és hidd el, már Én is tudom, hogy jó Anyukája vagyok a kisfiamnak, és jó Anyukája voltam a PIC-en, hiszen végig 24 órában vele együtt tanultam meg mindent.
Ha, te aki olyan olvasod a történetem, aki „simán megszült”, egy percig sem sajnálj! Ha hiszed, ha nem, az emlékek megszépülnek… és az energiát, inkább elkezded mások segítségére fordítani!
A történet első részét itt találod: Szülésem története
Szerző: Orsi
