Egy vers jött velem szemben az egyik közösségi portálon…Korán érkeztem címmel…olvastam, és néztem a kisfiam, mintha Ő szavai lettek volna, nyugtató szavak.

Felkerestem, hogy meséljen magáról, hogy jutott el a „mai Énjéhez”. Ezek pedig az Ő szavai:

Fiatalon lettünk szülők

Én még nem voltam 20 éves, amikor férjhez mentem, a férjem pedig épp elmúlt 18. Neten ismerkedtünk meg, ez egy nagyon vicces sztori, a lényeg, hogy menthetetlenül egymásba gabalyodtunk. Onnantól elválaszthatatlanok voltunk és főiskolára is egy helyre jártunk. Miután fiatalon házasodtunk össze, fiatalon is szerettünk volna szülők lenni, így én nyolc hónapos terhesen államvizsgáztam. Három hét múlva érkezett a nagyfiam, aztán sorban a lányok 2-3 év szünettel. Kommunikáció és médiatudomány szakon végeztem, marketing és reklámszakember szerettem volna lenni és az újságírás is nagyon érdekelt, még a férjemmel való megismerkedésünk előtt nagyon a karriert favorizáltam, nem volt a hosszútávú terveim között sem a családalapítás, de megfordult egy világ, amikor egymásra találtunk.

Két nyuszi mesék a mi történeteink javarészt

A saját gyermekeimnek kezdtem el írni, kicsi verseket, meséket, ekkor született a Két nyuszi mesék sorozat is egyebek mellett és minden mesét rájuk szabtam, a mi szeretetnyelvünkkel van írva, a Két nyuszi mesék javarészt a mi történeteink, beszélgetéseink az óvodáig és haza vezető utunkon. Egyébként javarészt segítőmesék is. Gyógyítják a gyermeklelket és mankót adnak a szülőknek egyes szituációkban. A kisfiamról mintáztam Fülüt, neki vannak ilyen bársonyos puha fülecskéi, a nyuszikat pedig kicsi koromtól kezdve rajongásig imádom. Fülü mamáját a saját kedvenc gyerekkori plüssömről mintáztam, akihez gyakran beszéltem és mindenféle kalandokba bonyolódtunk együtt.

Hogy születtem

Aztán a férjem lökött (viccesen szólva) a nyilvánosság elé úgymond, mert én nem akartam kiadni a meséket, megvallom, nagyon nem bíztam a sikerükben és sosem volt célom, hogy mesekönyveket írjak, de meggyőzött, mondjuk így. Azóta is ő a fő támaszom és támogatóm. Aztán, ahogy telt az idő, létrehoztam az oldalamat 3 éve. Az első versem, amit publikáltam anya témában, az a Hogy születtem, Édesanya volt, a saját szüléstörténeteimet mesélem el a gyermekeim szavaival, az ő szemszögükből. Én háromszor adtam életet császármetszéssel. Ennek osztatlan sikere lett, akkor kezdtek hozzám áramolni a tömegek, és ezzel együtt a kérések, különböző témák feldolgozására. Egy idő után magam is kutattam témák után és írtam a saját érzelmeimről, történeteimről, vetélésemről, mélypontjaimról, az új testemhez való viszonyomról is pl., és rájöttem, hogy nem vagyok egyedül. Ekkor tudatosult bennem, hogy én erre vagyok hivatott, hogy lelkileg tudjam támogatni az édesanyákat és gyermekeiket, és már az édesapákat is.

Ezerarcú Anya

Így jött létre az Ezerarcú Anya könyvem. Az ebben lévő versek a várakozástól (a szónak abban az értelmében is, amikor valamiért nem fogan meg, nehezen jön a baba és nagyon vágyunk rá) a babaváráson át, a veszteségek, szülés/születéstörténetek, testvérek születése, örökbefogadás, a kicsit más gyermekek nevelése, korababák, stb. egészen az anyaság hullámvölgyei, illetve az anya, mint nő-ig minden témát feldolgoznak. Ezzel párhuzamosan immár az #ezerarcúanya klubban az anyukák lelki gondozása is zajlik, ha lehet ezt mondani, olyan a csoport, mintha 2300 barátnő lenne együtt. A különböző problémákat, témákat alaposan kivesézzük és igyekszünk megoldást találni rájuk együtt, szakembereket ajánlani adott esetben. A legfontosabb, hogy a csoport megértésre és elfogadásra alapul, egy összetartó és szeretetteljes közösség, ahol nincs kioktatás, megjegyzések, csak feltétel nélküli elfogadás, hogy érezzük, hogy nem vagyunk magunkra hagyva a problémáinkkal és az érzéseink gyakoribbak és elfogadhatóbbak, mint gondolnánk. Más is küzd ezekkel, csak nem mer róla beszélni… és akkor megnyílnak és kiöntik a szívüket. Ez rengeteget segít lelkileg. 
Így tehát azzal, hogy gyermekeim születtek, ráléptem egy olyan útra, amely egy hálás, végtelenül kedves feladat. A meséimen és verseimen keresztül segíthetek másokon. Minden siker egy külön kitüntetés. Ezt mindig is így éltem meg.

Váratlanul jöttem – a megszületett kis lelkek

Rengeteg sikersztori van, amikor együtt sírtunk örömünkben mert sikerült feldolgozni a traumát, vagy egy megfogant életnek, vagy adott esetben a megfogant és megtartott életnek. Az egyik versem után „Váratlanul jöttem” rengeteg levelet kaptam, amiben megköszönték, hogy segítettem dönteni, mert így megtartják a babájukat. Erőt merítettek a versből. Van, hogy ennyi kell, de ez nagyon. Ez persze soktényezős, de életem egyik legnagyobb sikerei ezek a megszületett kis lelkek. Vannak, akik terápia gyanánt használják a verseket a kórházakban, ahol dolgoznak. Ez elképzelhetetlenül sok erőt ad nekem is. Nem tudom, hogy ennek az útnak hol a vége, hiszen még nagyon az elején vagyok, de ami eddig történt mindenképp a folytatásra ösztönöz és arra, hogy ezeknek az édesanyáknak, édesapáknak és gyerekeknek ameddig csak lehet, fogjam a kezét.

Tavaly elnyertem a Kopp-Skrabski-díj közönségdíját

Amit teljes mértékben az összetartó közösségemnek köszönhetek és ezért végtelen hálát érzek. (A szervezet minden évben azt a személyt valamint házaspárt keresi, akik tevékenységük középpontjában a gyerekeket, a családokat tartják, és szaktudásukkal, tevékenységükkel a családok boldogságáért dolgoznak, az élet legkülönbözőbb területein.) Ez egy végtelenül pozitív visszajelzés volt számomra.
A gyereknevelést tekintve pedig, hogy hogy fér össze az írás/illusztrálás és a három gyerek? Én mindig mellettük dolgozom. Ezt már megszoktuk, hogy így van.  Nincs kimondottan segítségünk, de úgy rendezkedtünk be, hogy meg tudjunk mindent oldani, mi öten. 🙂 

Nagyon várom, hogy 2021.09.04 10:00-kor pedig személyesen is találkozzunk a könyvhéten! Beszámolok róla majd Nektek is 😊

B. Habarics Kitty Facebook oldala

B. Habarics Kitty weboldala

A Gyógyító mesék, versek B. Habarics Kitty tollából bejegyzés először PMOm-én jelent meg.

Az első találkozásom a kisfiammal, itt bizony nem beszélhetünk aranyóráról…..Csütörtök 21:10

A jéghideg műtőből áttoltak a talán még annál is hidegebb megfigyelőbe

Ott egy nővérke bizonyos időközönként bejött, megnyomkodta a hasam…. olyan érzésem volt, mintha a szememen kívül nem lenne több testrészem. Anyumat beengedték hozzám: Mutass képet kérlek, mutass! Nektek mit mondtak? Hol van a férjem? Közben mindenem elkezdett remegni, a fogaim kocogása miatt, azt hittem már idegbajt kapok. Nem láttam rendesen a képet ☹ A férjemnek menni kellett a PIC osztályra…őszintén ekkor még nem tudtam, hogy neki feladata volt…sok és nehéz….ezt a későbbiekben leírom, amikor már Ő maga mesélte nekem a kórteremben. Jött egy hölgy is, aki bemutatkozott, csak annyi maradt meg, hogy csecsemős, és hogy „elkezdené fejni a tejem”, mert már adják is babámnak. Rettentő frusztráló helyzet volt. Férjem is beszaladt, hogy most ők mennek is, venni kell pelenkát, popsi törlőt és még van listája…kicsit zavart volt, de nem csodáltam a napjaink után. Mondta, hogy a kisfiunk nagyon szép, azt mondták jól van, és ácsorgott egy picit az inkubátornál. Jajjjj, nekem kéne ott állnom…Meg is beszéltük, még gyors, hogy reggel nagyon siet, kapott egy kártyát, hogy 24 órában bármikor jöhet, és megyünk is a PIC-re!

Hosszú napok, hosszú éjjelek

Amikor azt hittem, hogy a vajúdóban töltött napok/éjszakák voltak a leghosszabbak, akkor nagyon nagyot tévedtem. A csütörtök éjjel volt talán a legesleghoszabb éjjel az életemben. Csend volt…nagyon nagy csend az osztályon…nem is tudom mikor voltam utoljára ilyen csendben. A nővérke bejött 3 órakor, hogy próbáljam a lábam picit mozgatni, és 4 óra után megyünk tusolni. Éreztem fájdalmat? Őszintén…a császár utáni fájdalomról semmi emlékem…. az adrenalin jobban dolgozott bennem…a műtét utáni migrén…na borzasztó fejfájással küzdöttem napokig..

Péntek reggel 8…megérkezett a férjem

Indulás a PIC osztály, ami a folyósó végén volt. Gondoltam lassan is, de átbattyogok, aztán mondták, hogy hoznak inkább egy tolószéket. A férjemnek nagyon durva agya van, amit Én le jegyzetelek papírra, azt Ő a fejébe betáplálja.

PIC ajtaja, kódos….már ütötte is a kódot, ezt jegyezd, ezzel tudsz bemenni majd mindig. Belépve, mosdókagyló, fertőtlenítő szappan… kép a falon, hogy pontosan hogyan moss kezet, nehogy valami fertőzést vigyél be. Remegtem…az infóktól, és még mindig csak egy folyosón…a babám sehol…

Férjem mondja, látod ott hátul az ajtót? Ott vannak az inkubátorok…..egy nővérke jön felénk, kérdezi, hogy melyik babához jöttünk? Büszkén mondtam a teljes nevét a kisfiamnak, és el is kezdte mondani, hogy az intenzív ajtóban is mindig fertőtlenítünk, egymás babájára/inkubátorára nem bambulunk rá…koncentrálunk a sajátunkra.

Végre elértünk az ajtóhoz…letakarva kis inkubátorok. Nővérkék itt-ott tettek vettek…..falon monitorok….itt egy csippanás, ott egy csippanás…éles visító hang…rohanás…

Folyt a könnyem, csodás kisbaba

A babámnál…felhajtották a kis lepedőt, folyt a könnyem…és mai napig nem tudom honnan jött ez, de ezt mondtam elég hangosan…”jé egy baba” …sosem felejtem el a nővérke arcát: mire számított kedves, békára?

Álltunk, csak álltunk…nővérke meg csak mondta, hogy a monitoron mi micsoda. Kisfiam orrán légzést támogató cső, kis fején sapka.  A tálcákon mit találok, és mire kell majd használnom….és hogy kérdezzek bátran. Atyaisten! Jól van a babám? Mi történt éjszaka? Biztos, hogy lehetett volna értelmeset is kérdezni, vagy még érdeklődőbbnek lenni, de csak álltam és néztem a kisfiam. Volt kis keze, hosszú lába, sok-sok haja, cuki pofija…abban a pillanatban ez épp elég volt nekem. És újra folyik a könnyem, ahogy ezt írom…nehéz pillanatok…ha átélted, akkor pedig pontosan tudod.

Férjem mondta, hogy menjünk a kórterembe, egyek valamit és visszajövünk….alig bírtam ellépni a kisfiamtól…ekkor még nem tudtam, hogy bizony napokig, ez lesz….szaladok a babámhoz, fejek…aztán vissza szaladok…

Papírok, aláírások, újraélesztés

Leültünk egymással szembe, és csak dőlt a férjemből a szó, láttam, hogy ki kell adja magából…mesélte, mennyire zavarban volt…papírokat írattak alá, ahol ilyenek voltak: ha baj van kit értesítsenek, ha fertőzés, esetleg halálozás történik…a hideg is kirázott…újra élesztésekről beszélt…. és ekkor jöttem rá igazán, hogy Én élem át a dolgokat, de az igazán komoly és nyers valóságot bizony az Ő orra alá dugják, és olvastatják el, íratják alá.

A szombat és a vasárnap is csendesen telt, a PIC és a kórterem között sétálva, ismerkedve mindennel.

Hétfő reggeli nyüzsgés

Hétfő reggel…innentől kezdve nem tudom neked a napokat írni…a hétfő még élesen él bennem…arcon csapott újra a valóság. Minden elkezdett nyüzsögni, orvosok, nővérek…csecsemősök, szoptatás tanácsadók…és újra csak jegyzeteltem…a feladataimat…miközben csak ültem volna az inkubátor mellett…és az járt a fejemben, hogy senki nem érti, hogy nem akarok innen elmenni?!

Egymás támaszai voltunk, ismertük egymás babáját

Két óránként fejtünk, volt egy külön helyiség…annyira idegen volt az egész…anyukák jöttek mentek…láttam többen már ismerik egymást, babáikról név szerint beszélgettek…nem hálóingben voltak, hanem kényelmes kis nyári pamut ruhában…és annyira látszott rajtuk a „rutin”. Én meg csak úgy éreztem kóválygok…Éreztem egy belső feszültséget, ami ki akar törni…és elkezdtem zokogni, ott az anyukák között…kérdeztem Őket, hogy hogy csináljátok? Hogy bírjátok? ….Egyik Anyuka, aki aztán a kisfiam „tejanyukája” is lett a későbbiekben…rám nézett…Te vagy az új Anyuka? a Marci anyukája? válaszoltam: igen….ooo hát a Marci nagy baba, semmibaja…miért sírsz?? – és meglepődtem…nem értettem akkor még, hogy miről beszél…

Kétórás kengurzások együtt a babámmal, megnyugtató, meghitt pillanatok

Kértem a férjem, hogy az összes hálóinget vigye el, hozza be a kis pamut ruháimat. Az osztályról átraktak, anyaszobába. Kezdtem megtanulni a tisztába tevést, apró talpacskákon a vérnyomás mérést- ezek voltak a délelőtti és délutáni rutinok. Imádtam a két órás kenguruzásokat, ahol a mellkasomon volt az apróságom, ilyenkor volt hogy énekeltem, meséltem hogy kik várják haza, vagy szimplán együtt pihentünk.

Ha azt gondolod, hogy simán, sírás nélkül csináltam végig minden napot, akkor tévedsz….bizony volt hogy összetörtem, mert nem tudtam annyi tejet fejni, amennyire szüksége volt a kisfiamnak…ő pedig rettentő ügyesen fejlődött….ezzel is van egy nagyon éles emlékem: a PIC folyosó előtt zokogtam, hogy ne lássa senki….és pont jött az egyik doktornő…értetlenkedve nézett rám, hogy miért sírok, mert úgy tudja a kisfiam nagyon ügyes és rendben van…..és kitört belőlem….hogy TUDOM…és épp ezért sírok, hogy mennyire ügyes, Én meg mennyire nem tudom felvenni a tempóját….nem vagyok jó anyukája, és mégis valahogy úgy éreztem, hogy szívem ver ezerrel, és felrobban…és túl pörgök..

„Bölcsiből” „oviba” majd onnan haza

Az intenzív osztályt bölcsinek hívtuk magunk között, aztán a kiságyas rész az óvoda, ahonnan a nagy narancssárga ajtó a „hazaút”…amit vártam, de nagyon.

 A külvilág megszűnt létezni…a telefonom, mindig a szekrényben volt…néha rápillantottam…de nem foglalkoztam vele…Szinte mindenki tudta, hogy megszületett a kisfiunk, de a nagy bejelentés nem volt, nem értünk rá. Megbeszéltük, hogy majd otthonról, a kiságyából „üzen” a babánk.

Olyannyira sodródtunk az árral, hogy például a védőnő hívott egyik nap, hogy választottam-e gyermekorvost, és akkor be kellene mennem bemutatkozni…hát zavarban voltam…ez nem fog menni, ugyanis megszületett Marci és kórházban vagyunk…

Már nem vagyok kívülálló, napi rutinná vált a kórházi élet napiteendője

Aztán egy nap már Én sem éreztem magam annyira kívülállónak…kezdtem a többiek babájáról mindent megtudni….sajnáltam az apukát aki, a frissen született babája fölött, az inkubátor mellett tiporgott…elképzeltem a férjemet, hogy szegény így állhatott Ő is.

Emlékszem, mivel nyár közepe volt, volt hogy vagy 40 fok volt a „fejőbe”….és ezt hangosan mondtam is, hogy nem hiszem el, hogy ennyire meleg van, nem bírom…persze amúgy nem is érdekelt senkit a meleg, engem sem…csak egyszerűen kijött belőlem…de ilyenkor is volt, hogy aztán valaki vissza is rántotta az embert, hogy „tudod te mennyire szerencsés vagy, hogy ide kerültél, ebbe a kórházba” , „tudod te hogy milyen helyek vannak” , „van ahova csak látogatóként mehetsz be a babádhoz”….elszégyeltem magam, mert nem. Nem tudom, hogy milyen helyek vannak, sőt semmit nem tudtam…most tanulom…

Ha te, aki ezt olvasod, és épp bent vagy a babáddal a kórházban…ne hidd egy percig sem, hogy nem tudod végig csinálni! Dehogynem….és hidd el, már Én is tudom, hogy jó Anyukája vagyok a kisfiamnak, és jó Anyukája voltam a PIC-en, hiszen végig 24 órában vele együtt tanultam meg mindent.

Ha, te aki olyan olvasod a történetem, aki „simán megszült”, egy percig sem sajnálj! Ha hiszed, ha nem, az emlékek megszépülnek… és az energiát, inkább elkezded mások segítségére fordítani!

A történet első részét itt találod: Szülésem története

Szerző: Orsi

A Ijesztően éles emlékek (Szülésem története II.) bejegyzés először PMOm-én jelent meg.

Lassan már négy éve, egy-egy kép újra előjön

Ilyenkor a gondolataim elkezdenek össze-vissza cikázni, főleg a kisfiam születésnapja közeledtével. Ezért úgy döntöttem, hogy most kinyitom a fiókot, benne a kis dobozkát, kiírom a történetem/történetünk és ezzel majd végleg bezárom és elteszem mélyre!

A gyermek születését mindenki várja. A család több tagját érinti, és igaz a „Te szülésed”, biztos, hogy mindenkinek ehhez a történethez is lenne emléke, viszont most az Én történetem, Én mesélem el, az Én belsőmmel.

Pünkösd vasárnap reggel…

Húgom és kiskeresztlányom hívtak videótelefonon, hogy beszéljünk pár szót, amikor is egy hatalmas rúgást éreztem. Bevallom, nem gondoltam semmi másra, csak hogy az amúgyis mozgékony kisfiam helyezkedik. Szuper terhességem volt, nem hánytam, nem voltam rosszul. Gyönyörű volt a bőröm a hajam, megmondom őszintén, hogy szépnek láttam magam, mint aki kisimult, mivel azért előtte egy kemény pár éves hormon injekciós, orvoshoz járós korszakot tudhattam magam mögött. A szebbnél-szebb megjegyzésekkel, mint például „biztos azért nem akarsz gyereket, hogy megmaradjon az alakod”. Miből is gondolták, hogy nem szeretnénk gyermeket? Mikor nyíltan meséltük élményeinket, bátorítottunk másokat.

A várvavárt találkozás túl hamar jön?!

A videóteló közben, egyszer csak éreztem, mintha valami elkezdett volna csöpögni, ami ugye lehetetlen lenne, gondoltam Én, ugyanis 29. hétben jártunk, ultrahangon a méretek szerint 31, 1700 g körüli súllyal. Egy anyukás csoportban olvastam, hogy van olyan betét, ami elszíneződik, ha magzatvíz csepeg és gond van. Férjem be is szerezte…elszíneződött…Felhívtuk az orvosom és a kórházat, ahol szültem volna, de egyből átirányítottak egy olyan helyre, ahol van koraszülött osztály. Azt a szót, hogy koraszülött, életemben előszőr itt a telefonbeszélgetés során hallottam. Nem volt a környezetemben. Soha senki nem mondta, hogy egy terhesség koraszüléssel is végződhet. Persze, miért is mondták volna, ha nem volt semmi különösebb előzménye.

Pünkösd vasárnap dél, irány a kórház

Végig az úton azt beszéltük a férjemmel, hogy tuti semmi baj, miért lenne?! és hogy vajon hol lehet a kórház bejárata, mert nem jártunk még arra.

Ügyeleten megvizsgáltak és a főorvos, mély határozott hanggal : „innen Ön sehova nem megy, majd talán hónapok múlva egy gyerekkel”. Zokogtam…férjem elzavarták, hogy hozzon hálóinget, étkészletet, wc papírt…nem ismertem a kórházat, senkit. Próbáltam kérdezni, hogy fogadjak itt orvost gyorsan, vagy mi legyen.  Közben, felvittek a szülészetre a vajúdóba, mint ügyeletes beteg és 24 órára ctg-ét és infúziót kötöttek rám, és jöttek egy injekcióval, hogy ez a babámnak kell.

24 óra ezt ki kell bírnom

Tüdőérlelő, amivel 24 órát ki kell húznom. Ránéztem az ágyal szembeni órára, tehát pünkösdhétfő 16:00. Ezt megbeszéltem a babámmal is! Közben megérkezett a férjem, akit újra elzavartak, hogy ez nem étterem, szóval szerezzen valami ételt nekem, mert aznap még nem ettem a nagy ijedségben. Hogy telt az éjszaka? Mellettem lévő vajúdóban sikongatva épp szültek, Én balfelemre fektetve, mert csak így érzékelte bébibogyót a ctg. A pittyegés ritmusában lélegezve, bámultam az órát. De utáltam! Pont az ággyal szembe lógott a falon!

Pünkösd hétfő…

Reggel beengedték a férjem. Vérvételek rendben voltak. Csendes nap volt, csendes ünnepnap. 16:00-kor jött a nővérke még egy injekcióval, ami a következő tüdőérlelő volt. A doktorúr elmondta közben, ha ezzel is kihúzom, nagyon jó esélyekkel indul a babám. Még jóhogy kibírjuk! Férjem kiküldték, mert a mellettem lévő ágyon vajúdtak, és pár perc múlva már hallottam a baba sír. Én még mindig a bal felemen, hol a ctg, hol az óra kattogása volt hangosabb a fejemben.

Kedd reggel…

Beindult az élet! Orvosok jöttek-mentek, elküldtek UH-ra, ahol végre láttam is, hogy mocorog a babám, nem csak hallottam, és mondták, hogy délután a PIC osztályról egy doktornő érkezik hozzám, aki mindent elmagyaráz és válaszol a kérdéseimre. Annyira tudatlannak éreztem magam…PIC osztály? Fogalmam nem volt, hogy ez mit jelent.

Megérkezett a doktornő, el is terelte a figyelmem a 16:00-ról, kaptam tollat, papírt és jegyzeteltem. Muszáj volt, hol a sikongatva szülő nők miatt, hol a rengeteg infó miatt, az agyam totál leállt azt sem tudtam néha, hogy ez most valós megtörténik, vagy más dimenzióban vagyok.  Közben úgy eltelt az idő, hogy nővérváltás volt, ahol már volt ismerős arc… össze is súgtak….”így bírja még az ügyeletes beteg?” …

Szerda reggel…

A 24 órás infúzió, és gondolom a fekvés miatt totál bevizesedtem….elkezdtem köhögni, mintha nem kaptam volna levegőt…valami újabb gépet raktak rám…közben a ctg elhallgatott…már le is nyomtak, oxigén maszk a fejemen, rengeteg orvos, nővér körülöttem. Láttam, hogy mozog a szájuk, de nem értettem semmit. A fülemig egy hang sem jött el, csak a ctg pittyegést vártam, és megjött! Visszaültettek bal oldalamra, és mondta az orvos, hogy a vérvétel rendben. Jól vagyunk! Közben láttam a férjem, hogy beengedték…annyira jó volt látni! Mai napig nem tudom, hogy mit mondtak neki az orvosok, mert ahogy belépett az ajtón, még soha olyan szemmel nem nézett rám, mint akkor. Ijedtség….és félelem.

A babának a legjobb bent

Beszaladt egy nővérke, hogy a PICről ma is jön hozzám a doktornő! Nagyon vártam, hogy újabb infókat szívjak magamba és bíztatott, hogy ügyes vagyok, és babának azért bent van a legjobb helye. A magzatvíz szivárgás nem múlt el, folyamatos volt. Közben kezdtem azt érezni, hogy forr a testem…hatalmas piros foltok lettek rajtam. Újabb vizsgálat… bírja még? kérdés az orvostól. Bal combom kisebesedve, égő piros foltok a testemen, nem aludtam napok óta…viszont a PIC-es doktornő járt a fejemben, hogy a babának jó bent.  Őszintén? Kezdtem, nagyon úgy érezni, hogy ez a test már nem tud vigyázni a babára. Hogy fog helyt állni a császár után? Délutáni telefon beszélgetésünk után, Anyum el is döntötte, hogy csütörtökön felül egy vonatra, és eljön, ha kell valamiben segíteni, akkor itt legyen. Örültem. Így a férjem, nem ment haza egyedül, vigyázott rá is valaki.

Micsoda szerda éjjel volt?

Egyik nővérke meg is jegyezte…na front van…három vajúdóba és a műtőben is szültek….megállás nélkül nyomták a szülészet csengőjét…hol valaki kiabált, hol felsírt egy baba…komolyan kezdtem irigykedni…oh ő már látja a babáját, hogy rendben van, hallja.

Csütörtök reggel…

Kezdtem lelkileg is nagyon fáradni….suttogva kérdeztem meg hogy rendben vannak a leleteim? A főorvosúr volt csütörtök reggel, ő vett fel még vasárnap. Rám nézett, és látta szerintem, hogy elfáradtam testileg és lelkileg is. Az mondta, hogy pici fertőzést mutat a vérvétel, és egyeztet a PIC-es orvossal, de ma Ő 18:00-kor megcsászároz. Tudom! Bírnom kellett volna még-még-még…bevallom, megkönnyebülve éreztem magam. Majd amikor átjött a PIC-es doktornő, a fejem fölött veszekedtek a főorvossal…ha bírja még a babának jobb bent…de már nézz rá nem bírja….majd folytatták a folyosón. Szerintem egy óra is eltelt, mire vissza viharzott a főorvos, ma 18:00 császár. Közben reggel óta, nagy kiabálással vajúdott egy nő…már ezek a hangok fel sem tűntek, velük éltem. Délután hallottam, már kérdezték tőle, hogy tényleg mindenképpen természetesen akar szülni, nagyon nagy a baba, és nem tágul… a nő meg csak kiabált…igen, természetesen szülök! Ahogy ezt elkiabálta, még csúnya módon arra gondoltam, hogy tényleg mindenáron veszélyezteti a babája életét?!

Már kismama voltam, nem ügyeletes beteg

Ekkor már kismama voltam, nem az „ügyeletes beteg”, és a nővérkék készítettek elő. PIC-es doktornő újra átszaladt hozzám, hogy ne ijedjek meg, a koraszülött babák nem biztos, hogy felsírnak, de oda jön majd hozzám a műtőben is elmondja, hogy van a babám. Bejött a vajúdóba még Anyum, meg a férjem egy percre…kértem őket, ha tudnak mindenképp csináljanak nekem egy fotót a gyermekről!

Elérkezett a pillanat?!

Elérkezett a pillanat…tolnak a műtőbe, felültettek a műtőasztalra…matattak a hátamon, a kezemen….majd egy óirási kiabálás : ÁÁÁLLJ! Egy nővérke szalad be, hogy leállt a másik baba szíve. Toljanak ki, hozzák a másik anyukát (aki egésznap ordibált, hogy mindenképpen természetesen szül). Visszavittek a vajúdóba beöltöztetve ☹ Nem viccelek, Anyum és a férjem szinte belilult fejjel szaladtak be, hogy jól vagyok-e, és hogy a váróban majdnem lefordultak a székről, amikor tolták vissza üresen az inkubátort az osztályra. Hálisten, aztán megnyugtatták őket, hogy baj van, de nem velünk, a Mi császárunk csúszik. Már este fél 9, amikor bejött a főorvos, hogy mindenki nagyon kimerült, de csináljuk meg a császárom.

Most már nincs visszaút

Tehát újra a műtő felé, közben megkérdeztem, hogy rendben van a baba és az anyuka aki miatt kitoltak. Csak lesütött szemmel válaszolt a nővér, hogy baj van, de nem adhat több tájékoztatást. Mindenki beszélget, Én pedig figyelek! Olyan mintha rángatnának jobbra- balra, de semmit nem érzek. Közben a Doktorúr, rám néz, : Miért nem engedte be a férjét? Vagy miért nem engedte legalább az ajtóhoz? ….NEM…szó sem lehet róla, hogy így lásson! Végig velem volt/van. Isten mentsen, hogy valaha is így legyek az emlékeibe a zöld jéghideg műtőben. Ha természetesen szültem volna sem engedem be! Kikerekedett szemmel kérdezte, hogy NEM?? Megfosztom az élménytől….már kezdtem volna a mondandómba amikor felkiált a doktorúr, mekkora hajas baba! És SÍRT! Nem tudom leírni az érzést…nincs rá szó! PIC-es doktornő oda lépett pár perc múlva, gyönyörű kisfiú, picit a súlyából fogyott, de teljesen rendben van!

Megszületett a babám

Így született a babám 2017.06.08.-án este 21:00-kor 29+6 napra 46 cm-el és 1490g-al. Négy hetet töltöttünk kórházba, és csak a súlyát kellett gyarapítani. Óirási tempót diktált a kisfiam végig, és persze edzésben tart minket azóta is! 😊

Ahogy ezeket a sorokat írtam, újraéreztem a szagokat, hallottam a hangokat, de most szépen berakom abba a bizonyos kisdobozba, bezárom és elrakom egy fiókba.

https://www.pmomanyukak.hu/ijesztoen-eles-emlekek/A történet folytatását, a PIC-en töltött négy hetet itt találjátok: Ijesztően éles emlékek (Szülésem története II.)

Szerző: Orsi

A Szülésem története bejegyzés először PMOm-én jelent meg.