2017-ben az irodából mentem szülni (illetve előtte még elintéztem néhány dolgot a fővárosban…), és lényegében a Lányom, később Lányaim mellett egyedül sem álltam meg egy percre sem a munkával, inkább csak lelassultam és csökkentettem mennyiséget.

Néha eszembe jut, hogy milyen jó lehet teljesen leállni és csak a Gyerekeknek élni

Ezek a gondolatok csak addig tartanak, amíg a káoszból újra rend nem lesz. Valójában nagyon szeretem ezt a sok mindent párhuzamosan, nagyon büszke is vagyok magamra, és hiányzik is, ha éppen egy ideig kiesik a munka. Ja… és két Lányomat egyedül nevelem.

Szóval 3 és fél éve az irodából érkeztem a szülőszobára, és a vajúdóban még leveleztem a grafikussal, éppen a karácsonyi üdvözletet terveztük a partnereknek. Irodavezető voltam egy cégnél, ahol már a feladataim ezen a pozíción réges-régen túlmutattak. És pár hónappal a „távozásom” előtt tulajdonos is lettem. Olyan szerencsés helyzetben voltam és vagyok azóta is, hogy a távmunka már jóval a covid előtt sem jelentett nálunk problémát, otthonról folyamatosan dolgozhattam, nagy ritkán be is ugrottam pár órára. Aztán ahogy a nagyobb Lányom nőtt, egyre többet tudtam vállalni, és vele együtt jártunk be az irodába, mikor Ő fél éves lett, és ekkor már vidékre is költöztünk, Budapesttől 30 km-re.

Egy irodában a 15 hónaposommal

Aztán mikor 15 hónapos lett, egy olyan (nehéz) helyzet adódott a cégnél, ami napi szintű jelenlétet igényelt részemről. Gondolkodtam bébiszitteren meg bölcsin is, de valahogy nem bírtam volna még akkor Őt másra bízni, és éppen terhes is lettem, ami még inkább abban erősített, hogy együtt kell töltenünk a lehető legtöbb időt, hiszen nemsokára majd osztoznia kell rajtam valaki mással.

Szóval terhesen, a másfél éves Lányommal nagyjából egy fél évet lenyomtunk együtt az irodában. Szuper kollégákkal, akik mindig megértettek és segítettek. Talán 2 vagy 3 hét telt úgy, hogy Anyukám eljött hozzánk, és nap közben vigyázott a Lánykámra.

Nem mindenki értett azzal egyet, hogy jó ez így mindkettőnknek, és néha én is soknak éreztem (akkor jöttek a pihenőnapok vagy hét), de annyira nagyon sokat adott ez mindkettőnknek, hogy egyáltalán nem bánom. Sőt, örülök, hogy így alakítottuk ki az életünket.

Testvér érkezik, apuka megy, egyedül folytatjuk

Aztán elérkezett 2019 novembere, amikor is megérkezett közénk a második Kislányom. Egy olyan héten, mikor minden nap találkozóm volt, bár ilyenkor már nálam ejtettük meg ezeket. A kórházba menet, hajnalban mondtam le az aznapi megbeszélt időpontot, és szülés után pár órával már telefonáltam is, hogy gyorsan egyeztessünk meg lezárjunk néhány dolgot.

A nagyobb Lányom 2 éves és a kisebb 4 hónapos korától pedig egyedül vagyok, az apukájuk ekkor költözött el tőlünk. Az első nagy sokk után jött egy pihenős időszak, és nagyjából egy év úgy telt el, hogy a munkára nagyon kevés energiát fordítottam.

Most, hogy hamvaimból kezdek feléledni, és közelítünk a kisebb Lánykám második szülinapjához, kezdem érezni, hogy valamit tennem kell. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy van egy stabil hátterem. Nem kell munkát keresni, nem kell az új helyen a nulláról indulni… de egyre inkább azt érzem, hogy nem szeretném, ha Lányoktól nagyon sok időt kellene külön töltenem.

Így most egyre inkább valami olyanon gondolkodom, ahol együtt is lehetünk. Ami sokat ad Nekik is, tanulhatnak, tapasztalhatnak, és e legfontosabb, hogy ezt élvezzék és szeressék is.

Erről sokat még nem mondanék. Valami babona-féle lehet ez bennem, de úgy érzem, hogy amíg nem biztos, addig nem szívesen osztanám meg a terveket. De ígérem, hogy beszámolok róla! Már ha lesz miről… 😊 😊 😊

Borítóképet készítette: RR Pictures Raffai Róbert, Honlapját itt érheted el: www.rrpictures.hu

A történet első részét itt olvashatjátok.

Szerző: Egyedülanya

A Egyedül erősebben, mint valaha (II.) bejegyzés először PMOm-én jelent meg.

Mikor jön már az Igazi

Aztán valahogy nem jött az igazi. Pedig annyira nagyon akartam. Randiztam, ismerkedtem, és még többet randiztam. És olyan 24 évesen (most már kissé vicces), már nagyon aggódtam, hogy ebből soha nem lesz semmi.

Na de akkor… Megjelent Ő.  A nagyon nagy szerelem, a mindent elsöprő. A tökéletes, aki úgy a hibáival és bűneivel együtt tökéletes. Akinek már volt egy babája, és én akkor azt hittem (reméltem, és mindennél jobban akartam), hogy majd az a baba egy kicsit az én lányom is lesz. Lélekben nagyon készültem a mostoha anyaságra. Olyannyira, hogy mikor ez az iszonyatosan nagy Ő azt mondta, hogy neki több gyerek már nem is kell, azt én nem is bántam. De elbuktunk.

És akkor tovább randiztam, meg ismerkedtem, meg randiztam, meg ismerkedtem, mikor teljesen spontán és véletlenül összekeveredtem és kavarodtam Valakivel. Akivel hirtelen már együtt is éltünk és hirtelen terhes is voltam. De a mi Hirtelen Babánk csak pár hétig maradt a pocakomban, így megint nem lettem anya.

Viszont ez valami olyan közös vággyá alakult, hogy innentől nem volt megállás. Tudtam én a Valakiről, hogy nem a legtökéletesebb, elég sok mindenben elég gyorsan kiismertem, de valahogy azt vártam, hogy majd miattam és a Családunk miatt ezeken változtat.

Közös vágyak, álmok…vagy csak az enyémek voltak?!

Elképzeltem, hogy milyen meghitt és tökéletes lesz a babavárás és készülődés. Hogy majd EGYÜTT csinálunk mindent, elköltözünk egy világ végi tanyára, és csak mi leszünk 3-man, aztán 4-en, 5-en… meg kutyák.

És ez el is kezdődött! Elköltöztünk (nagyjából) a világ végére. És 3-man lettünk, és két év sem telt el, és máris 4-en lettünk! Rohantunk azon az úton, amit ÉN kitaláltam. Közben persze értek csalódások, voltak pofonok (NEM fizikai értelemben), pofára esések, balhék és megbocsátások. Sorra jöttek a drámák meg családi tragédiák. A nehéz helyzetek, betegségek, álmatlan éjszakák. Amik az én kis álmomban mind-mind olyan események voltak, amik minket szikla szilárd egységgé kovácsolnak, de tulajdonképpen semmi ilyen nem történt. Sőt! Minden fontos dolog után talán egyre távolabb kerültünk egymástól. A „családi” élet terheit igazából én egyedül cipeltem, de ez a második lányunk születéséig fel sem tűnt. Akkor viszont hirtelen már olyan terhelést kaptam, amit nem bírtam el tovább. És így valamitől szabadulnom kellett: az elsz*ródott kapcsolatunktól. Na nem mintha olyan nehéz lett volna szabadulni. Most visszagondolva már úgy látom, hogy ebből inkább Valaki szeretett volna lelépni, de nem volt hozzá mersze, inkább segített nekem szakítani. Konkrétan kiprovokálta ezt. Hogy direkt vagy tudat alatt, azt nem tudom, és már nem is számít.

Mert innentől kezdve 3-man lettünk. És itt kezdődött egy nagyon-nagyon nehéz időszak. Volt egy két éves és egy 4 hónapos Kislánykám. Egy világvégi, befejezetlen kertes házam, és egy kudarcba fulladt kapcsolatom. Buktam az álmokat.

Két kislánnyal egyedül

Minden nap féltem valamitől. Nem tudtam elképzelni, hogy hogy fogok helyt állni; hogy két ilyen pici babával hogy tudok majd bármit is elintézni, megoldani. Teltek-múltak a napok, és minden sikerült. Nem találtam magam szemben olyan helyzettel, amit ne lehetett volna így végig csinálni. Megtanultam (végre) segítséget kérni és elfogadni. Bár még mindig csak minimális szinten, de ez egy nagyon fontos momentum, hiszen ez a mi „új” Családunk mentőöve lehet.

Napról-napra egyre erősebb és büszkébb lettem, határozottan éreztem, ahogy feltöltődöm energiával, ahogy az önbecsülésem a helyére áll, emlékszem, hogy egyszer csak megint szépnek láttam magam a tükörben. Sikerült bebizonyítanom magamnak (és megmutatni a Lányoknak), hogy milyen rohadt erős vagyok. Meg szeretném nekik tanítani, hogy bízzanak magukban, és hogy egyedül (is) mindenre képesek. Hogy a társ, az nem azt jelenti, hogy lakik veled egy fedél alatt valaki, akivel elvagytok (időszakosan) és jó a szex… Hanem hogy tényleg EGYÜTT álltok bele mindenbe. De ha ez nincs meg, akkor sem kell megalkudni, mert minden megy egyedül is, és egyszer csak megérkezel oda, ahová indultál.

Persze a nagybetűs TÁRS még várat magára. És minden nap iszonyatosan fáradt vagyok, és minden héten egyszer rám tör, hogy magányos vagyok, és minden hónapban (legalább) egyszer a nagy bevásárlás közben dühöngök és sajnálom magam, hogy már megint egyedül kell ezt csinálni. És még milliónyi alkalmat felsorolhatnék, mikor rám tör a szomorúság vagy kétségbe esés. Vagy azt hiszem, hogy olyan fáradt vagyok, hogy azt már nem lehet kibírni. Vagy utálom, hogy dolgoznom kell, és nem élvezhetem 100%-os figyelemmel és odaadással a babázást.

De összességében sokkal boldogabb és teljesebb NŐ-nek érzem magam, mint egy évvel ezelőtt.

A történet második részét itt találod:.

Szerző: Egyedülanya

A Egyedül erősebben, mint valaha (I.) bejegyzés először PMOm-én jelent meg.